Az MP3 és a DivX formátumok megjelenésével alapvető fordulat történt a digitális terjesztés területén. Az MP3-at eredetileg a digitális videó kiegészítőjeként tervezték, a kalózok azonban gyorsan „rászoktak” azokra a hatékony tömörítési arányokra, amelyek lehetővé tették a zene átküldését a korabeli, lassú interneten is. Hasonlóan a DivX is megnyitotta az utat ahhoz, hogy filmeket olcsón és hatékonyan lehessen DVD-ről hétköznapi CD-kre másolni, ami drasztikusan olcsóbbá és egyszerűbbé tette a megosztást. Olvasd el Michal Rybka A kalózkodás története sorozatának folytatásában, hogyan formálta át az MP3 formátum a zene világát.
A forgalmazók számára sokkal nagyobb problémát jelentett a veszteséges tömörítés megjelenése, vagyis az MP3 audiótömörítés és a DivX videótömörítés. Az MP3, azaz MPEG-2 Audio Layer III (1991) egy veszteséges formátum, amelyet a német Fraunhofer Society fejlesztett ki, és eredetileg a digitális videók hangcsatornájának kódolására szánták. Nagyon hamar felfigyeltek rá azonban a kalózok – és felismerték, hogy a 1 : 10-től 1 : 15-ig terjedő brutális tömörítési arányok lehetővé teszik a digitális zene átküldését az interneten is.
Hasonlóan a DivX 2000-ben úgy született meg, hogy „meghackelték” a fejlett MPEG-4 kodeket, és lehetőséget adott arra, hogy egy 4,7 GB-os (vagy nagyobb) DVD-videót viszonylag kis minőségvesztéssel összenyomj egy hagyományos, írható CD-R-re 650–700 MB kapacitással. Ez óriási mértékben olcsóbbá tette a filmek másolását, és leegyszerűsítette az internetes terjesztést – és már csak idő kérdése volt, hogy az egész „kiszabaduljon” a technikailag haladó barkácsolók szobáiból, és megváltoztassa a világot.
Az első, szélesebb közönségnek szánt fogyasztói eszköz az MP3-lejátszó volt. Kulcsmodellnek számított a Diamond Rio PMP300 (1998), amely apró méretben kínált MP3-lejátszást. A lejátszó kapacitása mindössze 32 MB volt (memóriakártyával bővíthető), viszont nagyjából egy kártyapakli méretű volt. Egyetlen AA típusú ceruzaelemmel működött, és teljesen rázkódásálló volt – ami a kazettás walkmanekhez vagy a hordozható CD-lejátszókhoz képest óriási technológiai ugrást jelentett.
A gyártót az RIAA (Recording Industry Association of America) azonnal beperelte, mert nem létezett legális terjesztési csatorna MP3 formátumú zenéhez. Az RIAA szemében ez egy olyan eszköz volt, amely kizárólag kalóz zenék lejátszására szolgál, ezért be kell tiltani. Az érdekes „Recording Indus. Ass’n of Am. v. Diamond Multimedia Sys., Inc.” per 1999-ben úgy dőlt el, hogy ahogy a „time shifting” (felveszed az adást és később megnézed) legális, ugyanúgy legális a „space shifting” is (vagyis hogy a saját felvételedet olyan formába alakítod, amit máshol is tudsz hallgatni), és ez a jogszerű felhasználás (fair use) körébe tartozik. Ennek eredménye szó szerint az MP3-lejátszók gyártásának robbanása volt, amelyek gyorsan kiszorították a klasszikus walkmaneket és a minidisceket.
Az MP3 robbanásával tartalommegosztó szolgáltatások is megjelentek, például a Napster (1999–2002). A Napster egy peer-to-peer megosztási modellt hozott (a fájlokat közvetlenül a felhasználók osztották meg egymás között), miközben központilag indexelte őket, így bárki rákereshetett, mit akar letölteni, a szolgáltatás pedig összekötötte azzal a felhasználóval, aki a tartalmat kínálta. A Napster azonnal perek célpontja lett, elveszítette őket, 2001-ben leállt, és egy évvel később csődbe ment.
Ez azonban nem állította meg a további szolgáltatások szaporodását, amelyek úgy nőttek ki a földből, mint az eső után a gombák – például a Kazaa (2001–2006). A forgalmazóknak végül el kellett fogadniuk a digitális terjesztés nyomását: a fizikai adathordozók megvásárlása lassú és kényelmetlen volt, a digitális terjesztés pedig azonnali. A CD-eladások visszaesése, amit gyakran az internetes kalózkodásnak tulajdonítottak, erősen összefüggött azzal is, hogy az emberek felismerték, mennyire kényelmetlen a CD a mozgás közbeni zenehallgatáshoz. Az MP3-lejátszók ezzel szemben korlátozás nélkül lehetővé tették a mozgást és a sportot – a futás lejátszóval pedig a korszak szimbólumává vált.
A korszak legnagyobb nyertese az Apple volt, amely fejlesztette az iTunes szolgáltatást (2001). Az iTunes olyan kompromisszumot kínált, hogy digitális tartalmat lehetett vásárolni és feltölteni Macre, iPodra, később pedig iPhone-ra, viszont nem volt egyszerű belőle a zenét kinyerni vagy megosztani: az információáramlás alapvetően egyirányú volt. Az Apple az egyszerű használatra és a növekvő mobilitás trendjére tett, így a merevlemezes lejátszóktól végül eljutott a mini iPod shuffle-ökig, majd a zenelejátszásig közvetlenül az okosóráról.
Ez a fejlődés a forgalmazóknak is megmutatta, hogy a digitális terjesztésben lehetséges egy érdekes és működő kompromisszum – bár értelemszerűen önmagában a kalózkodást nem állította meg. A „varázslat” ugyanis csak később jött: a kínálat drasztikus növekedésében és az ár csökkenésében, vagyis a hatalmas tartalomkönyvtárakból történő streamelt lejátszásban.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
A veszteséges formátumok és a digitális terjesztés megjelenése kezdetben káoszt és a forgalmazók ellenállását hozta, ugyanakkor azt is megmutatta, merre kell haladnia a piacnak. Annak felismerése, hogy a kényelem és a könnyű hozzáférés a siker kulcsa, alapjaiban alakította át az iparágat a felhasználóbarát megoldások irányába, amelyek a modern tartalomterjesztés alapjává váltak.
