A kalózkodás örök probléma, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza, amikor már a tiltott anyagok puszta birtoklása is kemény büntetéshez vezethetett. A folyamatosan növekvő tartalommennyiséggel és a technikai fejlődéssel azonban ez a jelenség egyre rugalmasabbá válik, és a kalózkodás elleni intézkedések nehezen tudnak lépést tartani vele. Közben a világ tartalomgyártása meghaladja a fogyasztás lehetőségeit, ami olyan helyzetet teremt, hogy a kínálat drasztikusan felülmúlja a keresletet. Ez a túlkínálat nyomást gyakorol a terjesztés megváltoztatására és a tartalom terjesztéséhez való új hozzáállásokra. Ahogy a jelenlegi gyakorlat mutatja, a hagyományos modellek veszítenek a relevanciájukból, és kreatív megoldásokat kényszerítenek ki – például a filmes premierélmények összekötését egyedi „extra” élményekkel, amelyek valami többet tudnak adni a nézőknek, mint az otthoni streamelés kényelme.
A kalózkodással kapcsolatos nagy gond az, hogy rendkívül rugalmas és erősen motivált. Mindig is létezett – még az autoriter rendszerekben is, amelyek a tiltott anyagok birtoklását szó szerint drákói módon büntették. A technikai fejlődéssel a megosztás technikailag egyre egyszerűbbé válik, és a szankcionálása gyakorlatilag csak jogi eszközökkel lehetséges.
A kiadói ipar számára óriási probléma, hogy a tartalom folyamatosan növekszik. A világtermelés üteme messze meghaladja bármely ember fogyasztási képességét. Csak India körülbelül évi 2 500 filmet készít, Nigéria több mint ezret, Kína valószínűleg ezernél kevesebbet, a nagyobb EU-országok pedig mindegyike évi 200–300 címet gyárt. És ezek „csak” filmek – ebben nincs benne a tévés gyártás, sem bármilyen más tartalom. Ha csak India filmtermelését akarnád követni, napi hét filmet kellene nézned – és soha egyetlen sem ismétlődne!
Ha a klasszikus közgazdasági tanokat vesszük alapul, és nézzük a kínálati görbét – ahol a világ szó szerint el van árasztva tartalommal –, és mellé tesszük a keresleti görbét – ahol az embereknek reálisan napi 3–4 óra szabadidejük marad, vagyis megnéznek két filmet –, akkor látszik, hogy brutális túlkínálatban vagyunk, és az árnak elvileg a nullához kellene közelítenie. Ahhoz, hogy az ár ne legyen a nullához közeli, extrém mértékű kontroll kell a terjesztés felett – egyszerűen nem szabad megengedni, hogy a piacodat elárassza az idegen tartalom.
Magyarán a „hogyan terjesszük minél hatékonyabban a saját tartalmunkat” problémájából a disztribútorok oda jutottak, hogy „hogyan védjük meg minél hatékonyabban a piacunkat az idegen tartalomtól”. Ez a mesterséges szűkösség (artificial scarcity) koncepciója: olyan narratívát építenek, mintha kevés tartalom lenne, és ezért értékes. Ha az emberek kalózkodnak, a stúdiók állítólag megszűnnek, és nem lesz mit nézni. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz, mert ha az alkotók fele eltűnne, szinte észre sem vennéd: a világ még akkor is bődületes túlkínálatban maradna.
Ráadásul ott van a történelmi kínálat is: filmeknél ez egy száz év alatt felhalmozott hatalmas tartalomtömeg, ami még a szakértők számára is átláthatatlan. Az az elképzelés, hogy kevés a tartalom, nehéz előállítani, ezért újra és újra ismételni kell, teljesen mesterséges – és csak azért működhet, mert a disztribútorok féltékenyen őrzik a régióikat, és próbálják távol tartani a konkurenciát.
A klasszikus terjesztési modell egy másik okból is repedezni kezdett: az internet azonnali terjesztést tett lehetővé, ezért az a logika, hogy a film először moziban megy, és csak utána kezdik el árulni, kinoripekhez vezetett – vagyis ahhoz a kalózformához, amikor valaki a moziban felveszi a filmet, majd azonnal feltölti az internetre, ezzel totálisan szétverve az egész kiadási kaskádot.
Kevés volt ugyan az olyan ember, aki a saját mobiljával vett fel a moziban, de mindig akadt. Sokkal gyakoribb volt viszont, hogy a kalózok közvetlenül moziüzemeltetőkkel működtek együtt, egyre jobb felszerelést használtak – és így elég jó minőségű másolatok születtek, amelyek a klasszikus terjesztési modellben óriási károkat okoztak.
Az egyik megoldás, amivel a kiadók előálltak, az volt, hogy a filmet egyszerre adják ki moziban, fizikai hordozón és/vagy streaming szolgáltatáson. Ez belső konkurenciát teremtett, mert ha otthon streamelsz, nagy eséllyel nem mész el moziba. Érdekes mellékhatásként viszont a filmek elkezdtek mainstreamre és kultuszfilmekre bomlani: az utóbbiak miatt a rajongók nem pusztán vetítésre jártak, hanem inkább happeningre – nem ritkán jelmezben is.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
A kalózkodás makacs problémája mélyebb kérdéseket vet fel a tartalom „természetes” értékéről a túlkínálat korszakában. Az internet radikálisan megváltoztatta a média terjesztésének és fogyasztásának dinamikáját, ami arra kényszerítette a disztribútorokat, hogy újragondolják a hagyományos modelleket, és szembenézzenek a kínálat brutális túlsúlyával a kereslethez képest. Közben az is látszik, hogy a kalózkodás elleni harc korlátozásokkal és represszióval nem vezet hosszú távon fenntartható eredményre.
