Kezdetben úgy tűnt, hogy a Recording Industry Association of America (RIAA) által a kalózkodás ellen vívott jogi csaták egyértelmű győzelmet hoznak. A probléma felszámolása helyett azonban viták és kudarcok sorát indították el, amelyek aláásták a szervezet hitelességét és pénzügyi stabilitását is. Az egyéni felhasználók elleni perek megmutatták, hogy a drákói bírságok fenyegetése nem feltétlenül elég hatékony. Elrettentés helyett inkább erősítették a közvélemény ellenállását, és arra ösztönöztek, hogy a rendszer kiskapuit használják ki. Ez a stratégia az RIAA számára pénzügyileg és reputációs szempontból is fenntarthatatlanná vált, ezért kevésbé konfrontatív megközelítéseket kezdtek keresni a kalózkodás problémájának kezelésére.
A kalózkodásból profitáló cégek elleni hadjárat részleges sikerei ellenére az RIAA helyzete nem alakult jól. Megjelentek az elosztott megosztórendszerek, amelyeknek nem volt központi irányításuk, így az emberek egymás között osztották meg a tartalmakat. A védekezés szerint ez tulajdonképpen a „Nike networking”, vagyis az egymás közti kölcsönadások megfelelője.
Az RIAA ezt azonban nem volt hajlandó elfogadni – és egyéni kalózok ellen indult harcba. Ezt vagy bírságolással, vagy megfélemlítéssel lehetett volna megoldani – ők pedig a másodikat választották. Az első hullámban 261 azonosított felhasználóról volt szó. A cél az volt, hogy néhány nagy, elrettentő példát statuáljanak, amitől a többiek megijednek.
Az eredmény néhány szó szerint drákói büntetés lett. Ezek a közvéleményt az RIAA ellen fordították, bár ebben részben „ártatlan” volt: az amerikai törvények ugyanis nem tettek különbséget a saját zenei könyvtárát megosztó felhasználó és az ipari kalóz között, aki például illegális másolatokat préselt és haszonnal árult – mindkettőre ugyanazokat a büntetéseket alkalmazták.
Az egyedülálló minnesotai anya, Jammie Thomas-Rasset a Kazaa hálózaton keresztüli megosztásért kapott büntetést – állítása szerint azonban ő maga soha nem használta a Kazaát. Az általa megosztott, nagyjából ezer dalból az RIAA 24 számra fókuszált, és dalonként 9 250 usd bírsággal számolt, ami 24 dalnál összesen 222 000 usd-t tett ki. Rasset pro bono ügyvédek segítségével fellebbezett, akik azzal érveltek, hogy az IP-címről szóló puszta bejegyzés nem bizonyíték arra, hogy épp ő osztotta meg a tartalmat. A fellebbezést elveszítette – a bírságot pedig 1,9 millió usd-re emelték, azaz 80 000 usd-re dalonként!
Még figyelemreméltóbb volt Joel Tenenbaum 2009-es ügye. Az RIAA Joelt 30 dal megosztásáért perelte be a Kazaán, amiért elméletileg akár 4,5 millió usd bírság is fenyegette. Felajánlottak neki egy egyezséget 3 000 usd megfizetésével, ő ezt visszautasította, és 500 usd-t ajánlott ellenjavaslatként. Ezt viszont az RIAA utasította el, így az ügy bíróságra került.
Rassettel ellentétben Tenenbaum nem vitatta, hogy megosztotta a zenét, viszont azzal érvelt, hogy a büntetés aránytalan, mert azoknak szól, akik a lopott tartalomból profitálnak, nem pedig az egyéni felhasználóknak, akik „csak” megosztanak. A beismerés azt jelentette, hogy a bíró automatikusan a bűnösségről döntött – és már csak a bírság kiszabása maradt. Végül Joelnek 675 000 usd megfizetését rendelték el, vagyis 22 500 usd-t dalonként!
Végül az RIAA megnyerte a fellebbviteli pereket, amelyek pusztító bírságokat szabtak ki a kalózokra – és úgy tűnhet, ez a „jó befejezés”, igaz? Néhány további példa – és a kalózkodás véget ér. Ehhez jönnek reklámkampányok, mint a „You Wouldn't Steal a Car” (2004), néha a filmekben is megemlítik a kalózokat, például a horror Pulse amerikai verziójában (2006) – és kész. Az emberek megjegyzik, félni fognak, és a kalózkodás megszűnik.
Csakhogy kiderült: ez nem ilyen egyszerű. A gond az, hogy a Rassetre és Tenenbaumra kiszabott bírságok olyan fedezetlen követelések (unsecured nonpriority claim), amelyeket csak a létminimum feletti jövedelemrészből lehet behajtani. A hatalmas bírságokkal sújtott „kalózoknak” életük végéig tartó törlesztés helyett egyszerűbb volt személyi csődöt jelenteni. Ez ugyan közel egy évtizedre megnehezítette az életüket, de közben a követeléseket gyakorlatilag lenullázta. Joel Tenenbaum maga is megerősítette, hogy „az RIAA egy fillért sem kapott tőle” („I can confirm as a primary source that I did file for bankruptcy and the RIAA never got a dime.“).
A kalózok elleni hadjárat végeredménye az lett, hogy az RIAA rengeteg időt és pénzt égetett el ügyvédekre, miközben ez anyagilag nem térült meg. Gyorsan világossá vált, hogy ha ilyen pürrhoszi győzelmek ismétlődnek, az akár magát az RIAA-t is romba döntheti. A kalózoknak elég lett volna ugyanazt a mintát ismételni: évekig fellebbezni, majd a végén személyi csőddel megszabadulni a tartozástól – miközben az RIAA pr-osai pontosan tudták, hogy ha ez így megy tovább, a média „dögkeselyűi” lakomát csapnak belőlük.
Ezért stratégiát váltottak: az RIAA nem közvetlenül a kalózokra fókuszál, hanem az internetszolgáltatóikat keresi meg, akik értesítik a felhasználókat, hogy ha nem hagyják abba a megosztást, korlátozzák vagy akár teljesen megszüntetik a kapcsolatukat. Ez magyarázhatja a VPN-ek elterjedését is, amelyekre a YouTube-on gyakorlatilag folyamatosan mennek a reklámok. A hétköznapi internetezéshez nem kell VPN, mert ma már a kommunikáció nagy része eleve titkosított – viszont hasznos, ha el akarod fedni az internetes forgalmad valódi jellegét és a tényleges identitásod. A VPN ráadásul valamennyire csökkenti az átviteli sebességet, tehát az RIAA szemszögéből ez olyan, mintha a kalózok önként fognák vissza a forgalmukat.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Hiába próbálta az RIAA drákói büntetésekkel megfélemlíteni a felhasználókat, kiderült, hogy a represszív út sem pénzügyileg, sem a közvélemény szempontjából nem fenntartható. Az internetszolgáltatókra helyezett nyomás és a VPN-ek szélesebb körű használata ugyan bizonyos mértékben visszafogta a kalózkodást, de azt is megmutatta, hogy a technológiai fejlődés folyamatosan megelőzi a jogalkotási és jogi eszközöket. A felhasználók elleni háború helyett érdemesebb a fókuszt igazságos és elérhető alternatívák kialakítására áttenni, amelyek természetes módon csökkentik az illegális megosztás motivációját.
