A digitális felvételek megjelenésével, amelyek korlátlan másolást tettek lehetővé minőségromlás nélkül, a tartalomterjesztés „játékszabályai” alapjaiban változtak meg. Amit korábban az analóg másolatok romlása korlátozott, az a digitális technológiával a múlté lett, ami védelmi rendszerek elszaporodásához és a forgalmazók és felhasználók közötti végtelen csatához vezetett. A DAT digitális kazetták története, a Minidisc kudarca vagy a Sony CD-k körüli rootkit-botrány jól mutatja, hogyan képes a technológiai fejlődés megrázni a bevett szabályokat, és új megoldások keresésére kényszeríteni az iparágat – nem mindig sikerrel, és gyakran a vásárlói bizalom elvesztésének árán. Nézzük meg ezt közelebbről a következő cikkben.
Ahogy az analóg felvételeket digitálisak váltották fel, új probléma jelent meg: a digitális felvételt bármiféle minőségvesztés nélkül lehetett másolni. Egyes digitális felvételtípusok, például az Audio CD, nem rendelkeznek ellenőrzőösszegekkel, és sérült adathordozó esetén a másolat így is degradálódik, más rendszerek azonban lehetővé teszik az eredeti felvétel rekonstrukcióját és javítását, ezért elméletileg a végtelenségig másolhatók. Fordulópontként az 1987-es évet tartják, amikor megjelentek a DAT digitális kazetták (Digital Audio Tape), amelyek először keltettek félelmet a digitális másolástól, bár a magas áruk miatt a hétköznapi felhasználók körében nem terjedtek el igazán.
A másolás megakadályozására számos védelmi rendszer született. A Sony Minidisc hordozható lejátszói például tiltották a digitális forrásból történő felvételt, csak az analóg rögzítést engedték. Állítólag ezt a korlátozást a Sony Music divíziója kérte – ráadásul a Minidisc magnetooptikai lejátszói kétféle adathordozót használtak: az egyik az audiófelvételekhez, a másik az adatokhoz készült, és a kettő nem volt egymással felcserélhető.
Számos spekuláció szerint éppen ez a felosztás vezetett oda, hogy a Minidisc nem váltotta le a visszaszoruló floppy meghajtókat – helyettük pedig a lényegesen nagyobb, írható CD-k (CD-R és CD-RW) terjedtek el, amelyek technikailag nem tettek különbséget a zenelejátszásra és az adatrögzítésre szánt lemezek között: a meghajtók és a rekorderek (CD-írók) adatot és audiót is tudtak olvasni és írni.
Az Audio CD első generációja egyáltalán nem volt védve másolás ellen. A formátum 1982-ben született, és akkor senki sem feltételezte, hogy tizenhárom év múlva az írás (égetés) mindenki számára könnyen elérhető lesz. Az Audio CD utódja, a Super Audio CD (SACD) jóval bonyolultabb felépítést hozott, de továbbra is lehetővé tette a hagyományos Audio CD-sáv egyszerű másolását, miközben a fejlettebb térhangzású formátum nem terjedt el igazán, ezért a védelme sem játszott nagy szerepet.
A CD-írókkal történő digitális másolás a védelem új generációját hozta el, amelyek közül hírhedten kiemelkedett a Sony BMG Music Entertainment ügye (2005). Mintegy 22 millió zenei CD-re adat sávot tettek, amely megpróbált egy XCP (eXtended Copy Protection) rootkitet telepíteni a számítógépre. A lemez behelyezése után megjelent egy EULA, amit ha a felhasználó elutasított, a lemez ki is ugrott. Ha viszont elfogadta, települt egy szoftver, amely csak a hivatalos lejátszóval engedte a lejátszást, és minden más program elől elzárta a zenéhez való hozzáférést. A rootkit közben biztonsági kockázatot jelentett, nem lehetett eltávolítani, és a negatív reakciók hulláma után leállították az XCP-védelemmel ellátott CD-k terjesztését.
A DVD megjelenése már számolt azzal, hogy léteznek DVD-írók – és több védelmi szintet hozott. Az első a régiózár volt (DVD region code, 1997), amely a világot kilenc zónára osztotta: ebből hat régió, egy speciális kód a pre-release kiadásokhoz, egy nemzetközi kód repülőkre és hajókra, valamint a nullás zóna, „korlátozás nélkül”. Nagyon gyorsan megjelentek azonban olyan lejátszók, amelyek figyelmen kívül hagyták a régiókódot – sőt, kikapcsolható Macrovision rendszerük is volt, így lehetővé tették a jó minőségű analóg másolatokat videokazettára.
Maga a DVD tartalom a CSS (Content Scrambling System, 1996) rendszerrel volt védve, egy 40 bites kriptográfiai kódolással, de ezt a rendszert hamar feltörték, és lehetővé tette a könnyű másolást (rippelést) kódolatlan formába. A kódolatlan DVD-másolatok lejátszhatók voltak a legtöbb szokványos lejátszón, sőt le lehetett őket másolni számítógépre is, és közvetlenül merevlemezről lejátszani.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
A digitális technológiák fejlődésével a másolásvédelmek egyre kifinomultabbá váltak, ugyanakkor a gyakorlati alkalmazásuk határaiba is ütköztek. Miközben a DVD olyan technológiai újdonságokat hozott, mint a régiókódok és a kriptográfiai védelem, ezeket a rendszereket gyakran gyorsan feltörték, ami rámutat a tartalomkontrollra tett kísérletek és a felhasználók technológiai képességei közötti elkerülhetetlen aszimmetriára. A digitális védelmek története arra emlékeztet, hogy a tartalomterjesztés sikerének kulcsa nem pusztán a védelem, hanem elsősorban olyan szolgáltatások kínálata, amelyek megfelelnek a felhasználók igényeinek és elvárásainak.
