Tajvan, régi nevén Formosa, és Kína jelenleg nagyon feszült kapcsolatban állnak egymással. A helyzetet tovább bonyolítja a közös, kaotikus történelmük, amely számos politikai és gazdasági feszültség forrása.
Kína hosszú ideig nem mutatott különösebb érdeklődést a hegységes, trópusi sziget, Tajvan iránt, mivel az ottani megélhetés nem volt egyszerű. Valójában csak a kalózok elleni hadjáratok, akik a szigeten tevékenykedtek, vezettek odáig, hogy Kína beillesztette a szigetet a birodalmába. Tajvan azonban nem maradt sokáig a kínai birodalom része: 1894-ben kitört az első kínai–japán háború, amit Japán nyert meg. Győzelme feltételei között Japán biztosította, hogy Tajvan „örökre” az ő fennhatósága alá kerüljön.
Japán jelentős befektetésekkel fejlesztette Tajvan infrastruktúráját, ami nagy mértékben felemelte a sziget gazdaságát és életkörülményeit. Az 1930-as években azonban újabb terjeszkedésbe kezdett, ami újabb konfliktusokhoz vezetett Kínával – ez végül a második világháborúban csúcsosodott ki, amelyet Japán elvesztett, így elveszítette a Tajvan feletti kontrollt is. A sziget ekkor ismét Kína része lett, amely azonban éppen egy belső háború közepén állt: a kommunisták és a Kuomintang közt, amelyet Csankajsek (Chiang Kai-shek) generális vezetett.
A polgárháború azonban nem alakult jól a Kuomintang számára. A kínai kommunistákat a Szovjetunió támogatta, míg a Kuomintang mögött az Egyesült Államok állt. Végül a Kuomintang legyőzetett a szárazföldön, és Csankajsek generális elrendelte a visszavonulást Tajvan szigetére, amely a kontinenshez viszonyítva nehézen elérhető volt a kommunisták számára. Így gyakorlatilag két Kína jött létre: a Kínai Népköztársaság, amelyet a kommunisták vezettek, és a Kínai Köztársaság, amelyet Csankajsek irányított. Mindkét állam azt állította, hogy csak egy Kína létezik, és mindkettő azt hirdette, hogy csak ők a valódi és egyetlen Kína – ez a konfliktus pedig egészen Csankajsek haláláig fennmaradt.
Miután Csankajsek meghalt, és az ő autoriter vezetési stílusát a demokrácia váltotta fel, Tajvan lemondott a Kína – beleértve Mongóliát is – feletti uralomról. A Kínai Népköztársaság viszont továbbra is egy Kínát hirdet, amelyhez a kommunisták szerint Tajvan is hozzátartozott mint „lázadó tartomány”, és világossá tették, hogy bármilyen formális függetlenségi kísérlet vagy nyilatkozat Tajvan részéről a háború újrakezdésének minősülne.
Azóta igazából egy diplomatikai patthelyzet van. A világ legtöbb országa csak a Kínai Népköztársaságot ismeri el. Az USA formálisan nem ismerte el Tajvan függetlenségét, ugyanakkor az 1979-es Taiwan Relations Act (TRA) törvény alapján köteles beavatkozni, ha Tajvant megtámadnák, ami ellentmondásos helyzetet teremtene számukra.
A Nyugat igyekszik korlátozni a Kínai Népköztársaság hozzáférését a modern technológiákhoz, miközben Tajvan a legmodernebb chipeket gyártja a TSMC ultramodern üzemében. Az a tény, hogy a világ jelentős mértékben a TSMC termelésére támaszkodik, biztonságérzetet ad a tajvani kormánynak, hogy a Nyugat megvédi majd a szigetet egy esetleges támadás esetén – ezt a stratégiát nevezik „digitális pajzsnak”. A Kínai Népköztársaság természetesen szeretné ellenőrzése alá vonni a TSMC gyártókapacitását, a tajvani kormány azonban többször világossá tette: ha megtámadnák őket, ezek a gyárak egyszerűen megsemmisülnének.
Az utóbbi években technológiai háború zajlik Kína és az USA között, az amerikaiak a legmodernebb technológiákra kiterjedő embargókkal próbálják korlátozni Kínát. 2026‑ra a helyzet már nem egy statikus „status quo”: a technológiai és geopolitikai verseny tovább éleződött, miközben mély gazdasági kapcsolatok és együttműködések is kialakultak, különösen Tajvan és az USA között. A konfliktus nem robbant ki nyílt háború formájában, de a feszültség és stratégiai manőverezés folyamatosan jelen van.
A bonyolult kereskedelmi konfliktus oda vezetett, hogy egyes vállalatok, például a Huawei, elveszítették a hozzáférést a Google-technológiákhoz. Eközben Kína megnehezíti a nyugati cégek belépését a piacára, és megköveteli, hogy öncenzúrát vezessenek be a helyi szabályoknak megfelelően, aminek nem minden partner hajlandó eleget tenni. Ennek hatására a kínai cégek saját alternatívákat fejlesztenek: a Huawei például az Androidot HarmonyOS-re cserélte, amely részben kompatibilis az Androiddal, mivel Linux alapú, nyílt forráskódú technológiára épül. A kínai kormány is aktívan támogatja az önálló fejlesztéseket: 2001-ben a National University of Defense Technology keretében elindították a Kylin operációs rendszert, amely a FreeBSD-re épül. Később létrejött a Neokylin Linux-alapú rendszer, amely a kormányzati szektor számítógépeinek alapját képezi.
Ahogy az embargó a modern hardverekre is kiterjed, Kína igyekszik függetleníteni magát a processzorok terén is. Ebben segít, hogy a RISC-V nyílt architektúra, és mivel a RISC-V International az amerikai adminisztráció hatókörén kívül működik, nem sújtható embargóval. Mivel a RISC-V ideális a mikrokontrollerekhez, a fejlesztések lehetővé teszik a kínai gyártók számára, hogy függetlenedjenek a nyugati cégektől, amelyek más architektúrák jogait birtokolják, miközben licencdíjakat sem kell fizetniük.
