A hordozható számítógépek fejlődéséről szóló sorozatunk záró része a jövőbe tekint. Ha belegondolsz, a mai laptopok koncepciója 50 éves. És a fizikai paraméterek javításán kívül ezen a területen nem történt igazán alapvető innováció. Változni fog ez a következő években, és érkezik egy teljesen új eszközkoncepció, amely előreviszi a felhasználói élményt és növeli a produktivitást? Hogyan formálják majd az új technológiák, élükön a virtuális valósággal, azt, ahogyan a hordozható számítógépeket használjuk? Nézzünk együtt a jövőbe, és vizsgáljuk meg, milyen lehetőségek és kihívások várnak ránk az még tökéletesebb hordozható eszközök felé vezető úton.
A mobil eszközök felemelkedéséről szóló minisorozat utolsó részében egy kicsit visszatérek a 70-es évek Dynabook-víziójához, az akkor kipróbált és elbukott koncepciókhoz – és elgondolkodom azon, merre mehet tovább a fejlődés. A trendek most teljesen egyértelműnek tűnnek: egyelőre a könnyű, olcsó és erős mobil eszközök felé tartunk, de a fejlődés bármikor megváltozhat, és elindulhat más irányba. Ezt bizonyította a már többször említett Toshiba T1100 (1985) is: előtte senki sem gondolt a kagylós, becsukható dizájnra – ma pedig el sem tudjuk képzelni, hogy a laptopok máshogy nézzenek ki, sőt még a billentyűzetes tableteknél is a billentyűzet csukódik a kijelzőre!
Ami az Alan Kay által 1972-ben megtervezett Dynabookban feltűnő, az az, hogy mindaz, ami a dizájnt jellemezte, gyakorlatilag változatlanul igaz ma is: könnyű eszközt szeretnénk érintőkijelzővel, ideális esetben billentyűzettel is, amely egész nap működik, mindig készen áll, és folyamatosan vezeték nélkül csatlakozik a világhálóhoz – ráadásul olyan olcsó, hogy akár a gyerekeknek is meg tudjuk venni szórakozásra és tanulásra.
Ma ehhez a vízióhoz valószínűleg vagy egy nagy mobil, vagy egy kisebb tablet áll a legközelebb – és itt látjuk az első kompromisszumot: jó a nagy és jól olvasható kijelző, de ez nehezíti a kezelhetőséget és sérülékenyebbé teszi az eszközt. Az első elképzelés ennek a kompromisszumnak a feloldására olyan, anyagtechnológiában fejlett üvegekre épül, amelyek óriási ellenállást kínálnának – de, ahogy a JerryRigEverything youtuber mondja, „az üveg az üveg” – egyszerűen még közel sem tartunk ott, ahol szeretnénk, amit jól mutatnak a pókhálós repedések az üveg hátlapos telefonokon.
Az egyik lehetőség a hajtogatható dizájn, de ott a törékenység problémája áttevődik a zsanérra és a hajlítható kijelzőre, amely nem túl tartós, ráadásul ez a konstrukció nagyon drága. Alternatívák lehetnek a kihúzható kijelzők is, amelyek egy kicsit a múlt papírtekercseire emlékeztetnek, de ott sem oldódik meg az a probléma, hogy maga a hajlítható kijelző egyszerűen nem különösebben ellenálló. Folytatni kell majd a nagy ellenállású polimer fóliák fejlesztését, de ott is valószínűleg lesznek olyan korlátok, amelyeket nem kerülünk meg.
Egy másik lehetőség arra, hogy kompakt eszközön nagy felületű megjelenítést kapjunk, az, ha pikoprojektorokat integrálunk: extrém kicsi projektorokat, amelyek jó sötétítés mellett képesek kiváltani egy kisebb projektort. Ezzel a megoldással már a Samsung Galaxy Beam (2010) is kísérletezett: volt benne egy mini projektor 480 × 800-as felbontással és 15 lumen fényerővel. Félhomályos szobában nagyjából egy átlagos monitor méretű képet tudott vetíteni, teljes sötétben pedig akár egy 32”-os tévé méretét is, de rengeteg kompromisszummal járt, és a telefon alapvetően sikertelen volt. Mégis olyan ötlet, ami visszatérhet, mert a kompakt LED fényforrások fényereje nő, és ma már jobban integrálható lenne egy ilyen projektor, mint korábban.
Egy másik, sok éve próbálgatott alternatíva különféle variációkra épül arra, hogyan lehet a mobilt teljes értékű asztali géppé alakítani. Talán a legjelentősebb ma a Samsung DeX, amely lehetővé teszi monitor, billentyűzet és egér csatlakoztatását a telefonhoz, és egy ablakos, desktop jellegű mód elindítását. Hasonló filozófiához talán az Apple áll a legközelebb, amely régóta dolgozik a klasszikus notebookokra szánt macOS és a tabletekre készült iPadOS fokozatos közelítésén – gyakorlatilag elég a tablethez billentyűzetet adni, és máris egy notebookhoz nagyon hasonló megoldást kapsz. Elméletben ezt a megközelítést iPhone-okra is ki lehetne terjeszteni, bár a múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy olyan alkalmazásokat írni, amelyek mobil és desktop felületet is jól használnak, nehéz, költséges és sokszor nem is túl kifizetődő.
A múlt egyik egyedi projektje az Asus PadFone (2012) volt. Ez egy telefon volt, amelyet be lehetett csúsztatni egy tablet „testébe”, ehhez billentyűzetet lehetett csatlakoztatni, és így egy laptop állt össze. A készülék különlegessége az volt, hogy „a legfejlettebb állapotában” gyakorlatilag három akkumulátora volt: a telefonban 1 520 mAh-s akkumulátor, a tabletben 6 600 mAh-s, a billentyűzetben pedig további 6 600 mAh-s akkumulátor. (Azért választották ezt a rendszert, mert a billentyűzet önmagában túl könnyű lett volna, a második akkumulátor pedig nemcsak az üzemidőt növelte, hanem ellensúlyként is működött.)
Rendkívül érdekes eszköz volt, de több nagy hátránya is akadt. Először is viszonylag gyenge volt: kétmagos processzort és 1 MB RAM-ot használt, Android 4.0-val, ami valóban nem volt ideális még irodai munkára sem. Igen, a gép akár 102 órás üzemidőt is tudott, és kapott egy vezérlő stylust is, ami közben Bluetooth headsetként is működött, és lehetett vele telefonálni (ezt leírni nem lehet, ezt látni kellett!). A gond az volt, hogy a kezelés elég bonyolult volt, és felmerült a kérdés, miért akarnád egyáltalán dokkolni a telefonodat – miközben az egész szett nagyjából annyiba került, mint egy olcsó laptop plusz egy telefon. Az ötlet viszont nem volt rossz – és adja magát a kérdés, hogy vajon nem lehetne-e továbbfejleszteni. Például egy feltekerhető OLED kijelző, amely vezeték nélkül kapcsolódna a hétköznapi telefonhoz, külön kijelzőként működne, és mellé egy vezeték nélküli, összecsukható vagy feltekerhető billentyűzet társulna?
Az is elképzelhető, hogy a mesterséges intelligencia teljesen átformálja az eszközök vezérlését, ahogyan ma ismerjük – és nagy részben át tudunk térni hangutasításokra. Egy másik irány, amire az Apple fókuszál, az AR eszközök felé való elmozdulás, vagyis a kiterjesztett valóságot használó készülékek. Ez olyan szemüveget feltételez, amely a valós világ látványába további elemeket képes „belekeverni”, például virtuális kijelzőket, amelyek kiválthatnák a fizikai displayeket. A kiterjesztett valóság egyelőre erősen kísérleti koncepció, amelynél látszanak a pozitívumok – például navigáció vagy a feliratok valós idejű fordítása –, ugyanakkor ismeretlen kockázatok is vannak, például a biztonság vagy a lehetséges tiltások terén. Ilyen korlátozások sújtották a Google Glass-t (2013) is, amely már azelőtt korlátozási hullámot élt át, hogy egyáltalán igazán elterjedhetett volna a nyilvánosság körében.
A jelenlegi chipek kezdenek közel kerülni a gyártási képességeink határaihoz – és az integráció most főként azon alapul, hogy minél több funkcionális részt próbálunk egyetlen egységbe zsúfolni. Továbbra is erős a nyomás a fogyasztás csökkentésére és az eszközök zsugorítására, de nem világos, hol vannak a jelenlegi határaink, és mikor, illetve hogyan törjük át őket.
Újabb korlátot jelentenek az akkumulátorok. A nagy akkumulátorokkal szemben az elektronikai eszközökben lévők viszonylag biztonságosak, és kétségtelenül lesznek kísérletek az energiasűrűségük növelésére, de itt sem tudjuk, hol a határ. Egyelőre a gyártók figyelme a töltési sebesség növelésére irányult, mert kiderült, hogy ha az akkumulátor töltöttsége 80% alatt van, biztonságosan tölthető jóval nagyobb áramokkal is. Itt komoly verseny zajlik: nem ritka megoldás, hogy az akkumulátort több részre osztják, és az egyes szegmenseket egymástól függetlenül töltik, ami extrém gyors töltést tesz lehetővé – de itt sem világos, hol vannak a korlátok, és nem lenne-e jobb valami teljesen eltérő technológiára, például szuperkondenzátorokra áttérni.
Olyan szempont, amire a jövőben minden bizonnyal jobban oda kell figyelni, mint ma, a újrahasznosíthatóság és javíthatóság: hogy az egyirányú termelés (kitermelés – gyártás – használat – kidobás) inkább zárt ciklussá váljon. Meg kell jegyezni, hogy a régi számítástechnikai eszközök nagy része nagyon jól újrahasznosítható volt, a modern, erősen integrált anyagok azonban jelentősen bonyolítják a helyzetet, mert gyakran nem lehet őket ésszerűen szétszedni, hanem össze kell zúzni, majd fizikai és kémiai szeparációs folyamatokon átvinni. A modern elektronika egységnyi mennyiségben kevesebb ritkaföldfémet tartalmaz, ezek nehezebben szétválaszthatók, és az újrahasznosíthatósága rosszabb. Ez sajnos a magas integráció ára.
A legnagyobb forradalmi potenciál messze az innovatív vezérlési lehetőségekben rejlik, amelyeket a mesterséges intelligencia nyithat meg: beszédelemzés, képelemzés, gesztusvezérlés és további technológiák, amelyeket ki kell próbálni, mert – ahogy lenni szokott – a legtöbbjük zsákutca lesz, de néhányuk valóban forradalmi erővel bír, és megvan benne a potenciál, hogy újra teljesen megváltoztassa a világot.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
És ezzel a mobil technológiák felemelkedéséről szóló ciklust le is zárnám. Csakhogy valójában semmi sem zárult le: még mindig van tér az innovációra, találmányokra és felfedezésekre. Elég belevágni a területbe, és megpróbálni megtalálni az új áttörést, az új forradalmat, amely ismét megváltoztatja a világot!
