Képzeld el azokat az időket, amikor a tengeri csaták a bátorságon, a szerencsén és a kapitány precíz célzásán múltak: a hajót közel kellett vinni az ellenséghez, hogy a teljes oldalsó ágyúsort bevetve lőhessenek. Ez az éra azonban véget ért a modern technológiák és a matematikai számítások megjelenésével, amelyek gyökeresen átalakították a tengeri harcokat. Ma a fejlett ballisztikai számítógépek és a precíz célzás révén a hajók sorsa már kilométerekről is eldőlhet, miközben a legénység munkája és a számítások pontos kombinációja dönt a győzelemről.
A tengerészek és a kalózok élete a 19. század közepéig egyszerű volt: a hajóágyúkat többé-kevésbé megszokásból töltötték, és a célzást a szemre bízták. Mivel minden ágyú másként lőtt, a kapitány a hajót úgy irányította az ellenség felé, hogy az egész oldalsó sortűz rövid távolságból találhassa el a célpontot – tipikusan kétszáz méteren belülről. Egy ideig így tüzeltek, amíg a kapitány úgy nem látta, hogy az ellenség már „meg van csupaszítva”, majd a hajó oldalához közelítve megkezdődhetett a közelharc a fedélzeten.
A 19. században az ágyúk messzebbre és pontosabban lőttek, mint korábban. Ez komoly problémát jelentett a hagyományos közelharc híveinek: amint a csatákba beléptek a szárazföldi erődítmények, azok általában nagyobb ágyúkat vetettek be, sokkal nagyobb hatótávval – így képesek voltak a hajókat nagy távolságról is eltalálni, miközben a hajók alig tudtak visszalőni. És nem is beszélve a legnehezebb feladatról: amikor egy mozgó hajó próbálja eltalálni a másikat kilométerekről, amely ugye szintén halad előre.
Abban az időben a ballisztika és a matematika gyorsan fejlődött, így lehetővé tették a célzás pontos kiszámítását. Az amerikai polgárháború (1861–1865) és az orosz–japán háború (1905) is megmutatta: szemre ágyúzni már nem volt elég. Célozni kellett olyan célpontokra is, amelyeket a tüzér nem látott, csak a helyzetüket ismerte. A pontos, közvetett tűz ekkor vált igazán fontossá – egy meglepően bonyolult feladat, amely matematikailag képzett tüzéreket igényelt. 1918-ban a császári Németország bevetette a „Párizs” nevű ágyút, amely akár 130 kilométerre is képes volt ellőni. A lövedék útja a sztratoszférán át vezetett, a repülés ideje olyan hosszú volt, hogy figyelembe kellett venni a Föld forgását – ráadásul a cső kopása miatt a gránátokat számozott sorozatokban gyártották, mindegyik kicsit eltérő volt. Ilyen bonyolult ballisztikához tehetséges matematikusokra volt szükség, a hagyományos tüzéreknek pedig legalább az alapokat meg kellett érteniük, és a ballisztikai táblázatokhoz is érteniük kellett.
Ahogy már említettem, a történelem első számítógépe, az antiküthérai mechanizmus, tulajdonképpen a táblázatok mechanizálása volt. Ez a szerkezet a 19. század végén még nem volt ismert, de az a gondolat, hogy a táblázatokat mechanikusan is lehetne használni, ettől függetlenül felmerült. Tehát a 19. század végén már elkezdtek gondolkodni a ballisztikai számítógépeken (Firing Solution Computer), amelyek egyszerűsítették volna a mérést, a táblázatokban való keresést és a lövési adatok meghatározását, hogy gyorsabban lehessen számolni, és hogy a hosszadalmas számítások közben az ellenség ne tudjon elsurranni.
1902 és 1905 között az angol haditengerészet számára John Saumarez Dumaresq, egy ausztrál származású alezredes, egy mechanikus eszközt tervezett forgó korongokkal, amely a hajók közötti távolságot és a látszólagos szöget átszámította mozgásvektorokra – az eszközt el is nevezték „dumaresq”-nak. Dumaresq maga is nagy innovátor volt: mint a HMAS Sydney kapitánya, 1917 februárjában összecsapott egy támadó Zeppelin léghajóval – ez adta az ötletet, hogy a hajóknak saját védelmi légierőre lenne szükségük. Repülőgépet a hajóról először 1917 októberében tudott indítani, majd 1918. június 1-jén, a Heligoland Bight-i csatában sikerült egy harci gépet is elindítania két támadó német repülő ellen, amelyek közül az egyiket ki is lőtték!
1900-ban egy Arthur Pollen nevű feltaláló részt vett egy tüzérségi gyakorlaton a máltai szigetnél, amelynek eredménye annyira siralmas volt, hogy elhatározta: saját ballisztikai eszközt fejleszt, az Argo Clock-ot. Ez egy meglehetősen bonyolult rendszer volt, amelynek a lord Kelvin által tervezett analóg ballisztikai számítógéppel kellett együttműködnie. A giroszkóppal stabilizált Argo Clock folyamatosan követte a saját hajójuk mozgását, de a mozgó ellenséges hajót is a távolságmérő (Rangefinder) segítségével. Az adatokat a True-Course Plotterhez továbbították, amely pontos információkkal segítette a tüzérek folyamatos számításait.
Arthur Pollen ötletei mindenkit lenyűgöztek, de túl drágák és bonyolultak voltak. A tengerészek egyszerűbb megoldást akartak, ezért Pollen összefogott Frederic Charles Dreyer tengerésztiszttel, aki tüzérként pontosan elmagyarázta, mire van szükség – együtt meg is alkották a Dreyer célzórendszert (Dreyer Fire Control Table). A gép mindent egyesített: sztereoszkopikus célzás, a hajó és az ellenség mozgásának nyomon követése, időmérés – egyetlen, teljesen mechanikus készülékben. Ez volt az eszköz, amivel a tengerészek már tényleg szívesen dolgoztak. Többször tesztelték, finomították, míg végül megszületett a negyedik verzió, a Mark IV.
A Dreyer-féle célzórendszer olyan sikeres volt, hogy 1916-tól minden nagyobb hajót felszereltek vele, és a maga korlátai ellenére még a második világháborúban is használták. Később a rendszert Fire Control Computernek nevezték el, és akár 25 adatot is figyelembe vett – a hajó mozgását, a szél irányát és sebességét, a töltet nagyságát és egyebeket. A rendszer és Dreyer személyes bátorsága – például a híres jutlandi csatában való részvétele – magas brit kitüntetéseket és a „sir” címet hozta számára. A mechanikus célzóberendezések minden hajó alapfelszerelésévé váltak – de bonyolult gépezetek voltak, amelyek komoly szaktudást és koordinációt igényeltek: még a második világháború alatt is akár 15 szakember összehangolt munkájára volt szükség a célpont követéséhez és a ballisztikai számítások elvégzéséhez, az automatizáció ellenére is!
i
Az AlzaMagazinban további érdekes cikkeket is találsz:
A mechanikus számítógépek bevezetése forradalmasította a tengeri hadviselést: a korábbi nyers erőre és közeli összecsapásokra épülő harcokat felváltotta a hosszú hatótávú, precíziós lőszerek használata. Ez a váltás új készségeket és tudást követelt a tengerészektől, akiknek meg kellett tanulniuk kezelni a bonyolult eszközöket. Az eredmény drámai mértékben növelte a tengeri csaták hatékonyságát és eredményességét, alapjaiban alakítva át a modern hadviselést.
