A mechanikus hangrögzítés eljuttatta a zenét a hétköznapi emberekhez, de igazán a mágneses rögzítés demokratizálta azt. Ez a 20. század húszas éveiben indult el az acélhuzalos magnetofonokkal, majd a harmincas években Németországban megszületett a mágnesszalagos technológia. A szalag sokkal könnyebb volt, mint a huzalköteg, de ami még fontosabb: lapos volt, így több sávot lehetett egymás mellett rögzíteni. Emellett jobb minőséget is kínált, amit a szövetségesek a második világháború alatt hamar észrevettek – a német rádió ismétlései szinte ugyanolyan minőségűek voltak, mint az élő adás.
Az ötvenes években megjelentek a szalagos magnók, amelyek négy sávos rögzítést tettek lehetővé – vagyis két sztereó, vagy négy monó sávot. A szalagot nem kellett megfordítani, a szalagos magnók általában mindkét irányban tudtak működni. A szalagok különböző szélességűek voltak, a professzionális félcolos vagy akár kétcolos modellek pedig akár huszonnégy sávot is kezelni tudtak – így minden hangszer külön mikrofonnal volt rögzíthető.
A szalagok radikálisan nagyobb kapacitást kínáltak – számos rendszer született, amelyek egészen meglepő mennyiségű adatot tudtak tárolni rajtuk. A spirális (helikális) rögzítést videófelvételekhez használták, a soksávos rögzítést pedig megtaláljuk a modern, nagy kapacitású LTO (Linear Tape-Open) szalagos meghajtóknál is, amelyeket a mai napig alkalmaznak adatközpontokban.
Ahogy a szalagok minősége javult, megnyílt az út a kompaktabb rögzítőeszközök előtt. 1963-ban a Philips bemutatta a kompaktkazettát (MC, Music Cassette), amely sokkal könnyebbé tette a szalag kezelését. Kaphatók voltak előre felvett és üres kazetták is, amelyekre bárki rögzíthette a saját zenéjét – és hamarosan megjelentek a dupla magnók is, amelyekkel könnyű volt kazettáról kazettára másolni.
Míg korábban a zene másolása meglehetősen bonyolult volt, a kazettákkal ez hirtelen egyszerűvé vált – és a készülékek javuló minőségének köszönhetően a nyolcvanas években megjelentek a nagysebességű másolásra (high speed dubbing) képes lejátszók is. Míg a lemezek az audiofilek kedvencei maradtak, a kazetták valódi tömegmédiummá váltak. Már csak egy lépés hiányzott – egy kompakt, hordozható lejátszó.
1979-ben a Sony bemutatta az audiokazettákhoz készült kompakt lejátszót, amely két ceruzaelemmel működött – a Sony Walkman TPS-L2-t. Az innovatív készülék lehetővé tette két fejhallgató csatlakoztatását, ami váratlan problémát vetett fel – akkoriban nem volt túl sok jól szigetelt, alacsony impedanciájú fülhallgató, amelyek alkalmasak lettek volna elemes eszközökhöz. A rossz szigetelés zajos környezetben ahhoz vezetett, hogy elindult a hangerőverseny, amit ma hangerőháborúként (loudness wars) ismerünk.
Az oka annak, hogy sok audiofil a hatvanas-hetvenes évek lemezeit kedveli, abban rejlik, hogy azokat nagy rendszerekre, erős erősítőkre masterelték – vagyis a dinamikus tartományra optimalizálták. Ahogy azonban elterjedtek a kazettás lejátszók, a kiadók elkezdték növelni a felvételek hangerejét: a valóban hangos részeket visszavágták, hogy az összhangerő magasabb legyen. Ez a felvételek dinamikájának csökkenéséhez vezetett, ami rontotta a hangminőséget.
A nyolcvanas években így megszületett az „akusztikailag elfogadható audió” fogalma, amely nem volt ideális otthoni hallgatásra, de utcán bőven elég volt – és itt jelent meg a pszichoakusztika, ami elhozta a veszteséges tömörítést. Ez jelentős beavatkozás volt a hangminőségbe, viszont sokkal kevesebb tárhelyet igényelt, és lehetővé tette az MP3-lejátszók első generációját, valamint a mobiltelefonokat, amelyek egész hangkönyvtárakat tárolhattak és zenét streamelhettek mobilhálózaton keresztül.
A hangerőháborúk így végül nem az egyik fél győzelmével értek véget, hanem azzal, hogy a hang kétfelé vált: nagyfelbontású, minőségi audióra és egy „elég jó” változatra, amelyet a mobil adatátvitelhez optimalizáltak. Az aktív zajszűréses (ANC) fejhallgatók megjelenésével a felvétel hangereje lényegében irrelevánssá vált – ma már a mobiltelefonról is élvezheted a jó minőségű zenét zajos környezetben is.
