Ha valaha is azon gondolkodtál, miért hívják a legnépszerűbb digitális audió formátumot MP3-nak akkor az az oka, hogy alkotóinak eszébe sem jutott, milyen forradalmi dolog lesz belőle. Ez a veszteséges digitális audióformátum 1993-ban született a Fraunhofer Intézetben, a digitális sugárzást kísérő audió specifikáció részeként: MPEG-1 Audio Layer III.
Míg a klasszikus digitális audió tisztán technikai, a veszteséges tömörítés inkább az akusztikai „mágia” világába tartozik. Az emberi fül ugyanis nem tökéletes – bizonyos körülmények között nem képes egyszerre több hangot megkülönböztetni. Ha egy mélyebb hang elég erős, teljesen elnyomja a vele egyidőben szóló magasabb hangot.
Ezt a jelenséget már 1894-ben leírta Alfred Mayer amerikai fizikus, de csak a hatvanas években kezdtek el tudósok azon gondolkodni, hogy vajon fel lehetne-e használni az átadott információ csökkentésére – a digitális televíziós sugárzás közelgő bevezetése pedig oda vezetett, hogy a gondolatból végül kész specifikáció lett.
Az MP3 formátum megjelenése szinte tökéletesen volt időzítve. Először is, a digitális audió felfutóban volt, és a számítógépek már tudtak zenei CD-ket rippelni. Másodszor, kezdett terjedni az internet, amely nem volt alkalmas tömörítetlen audió továbbítására, így a jelentősen tömörített formátum sokkal praktikusabb volt. Harmadszor pedig az új processzorok már elég erősek voltak ahhoz, hogy valós időben dekompresszálják az MP3-at, és elfogadható idő alatt konvertálják a CD-ket MP3-ba. Röviden: minden összeállt, és hirtelen itt volt egy rendkívül hatékony formátum, amiben a kalózok terjesztették a zenéjüket.
A kiadókat meglepte az új formátum gyors térhódítása, de a helyzet 1998-ban csúcsosodott ki, amikor a Diamond Multimedia kiadta a zsebméretű lejátszót, a Diamond Rio PMP300-at, amely lehetővé tette az MP3 lejátszását útközben is, egy olyan eszközben, ami sokkal kisebb volt, mint a walkman vagy a discman, teljesen rázkódásálló volt, és mindössze egy AA ceruzaelemmel működött.
Ez a kevéssé ismert számítógép-kiegészítő gyártó pontosan azt adta, amire a felhasználóknak szükségük volt ahhoz, hogy az MP3 körüli ökoszisztéma teljes erővel beinduljon. Igaz, az audiofilek gyakorlatilag azonnal lenézték a tömörített zenét, de az átlagos fogyasztóknak pontosan ez kellett az utazásokhoz.
A Rio Multimedia cégnek a kiadói szövetség, az RIAA (Recording Industry Association of America) állt az útjába, és megpróbálta betiltatni az MP3-lejátszóik értékesítését. Ez a per elbukott, mert a bíróság kimondta, hogy az embereknek joguk van a saját CD-iket rippelni, és hordozható lejátszókba menteni.
Ha a kiadók proaktívan közelítettek volna a problémához, talán lett volna esélyük saját formátumaik bevezetésére, de a perek csak időhúzást jelentettek. A következő három évben robbanásszerűen terjedtek az MP3-lejátszók, aminek az Apple iPod 2001-es megjelenése vetett véget.
A szellem azonban már kiszabadult a palackból: az MP3 az univerzális kalózformátummá vált és a mai napig gyakorlatilag minden mobil lejátszó támogatja. A kalózhullám hatalmas volt, és a Microsoft sem tudta megfékezni a saját WMA (Windows Media Audio) formátumával, amely DRM-mel kötötte a rippelt zenéket a rendszerhez, ahogy a különböző gyártók által erőltetett egyedi formátumok sem jártak sikerrel.
Külön csatát vívott az MP3 ellen a Sony, amelynek saját Minidisc lejátszói voltak ATRAC formátummal. De mivel a Sony Music kiadóhoz kötődött, számos korlátozást vezetett be: például nem engedte a zenék digitális minőségben történő rögzítését CD-lejátszókról.
Végül a leegyszerűsített használat győzött: az MP3-lejátszók a maguk idejében olcsó walkmanekké váltak. Terjedésüket elősegítette ugyan a kalózkodás, de főleg az a tény, hogy technikailag felülmúlták mind a klasszikus kazettás walkmaneket, mind a discmaneket és sokkal olcsóbbak is voltak a Minidiscnél. Mivel rögtön flash memóriát (gyakorlatilag SSD-t) használtak, átugrottak egy teljes eszközgenerációt, és a gyártók döbbenten látták, hogy a kompakt méret, a rázkódásállóság és az alacsony ár fontosabb szempontok, mint a visszafelé kompatibilitás, a hanghűség vagy más, általuk lényegesnek tartott dolgok.
Az MP3 robbanásszerű terjedése oda vezetett, hogy már 1999-ben elkezdték a gyártók tervezni a telefonokba szánt zenelejátszókat, és 2001 után a mobilokból történő zenehallgatás lett a standard. Olyan mobilok, mint a Siemens SL45 és a Sony Ericsson W800i álltak ennek a hullámnak az élén és később elsodorták magát az Apple iPodot is, amelyet ma már teljesen kiváltott a zenelejátszó integrációja az iPhone-okba.
Az MP3-lejátszók megjelenése váratlan, forradalmi és felforgató volt, ugyanakkor problémás is. Megrengette a zenei kiadás megszokott modelljét, fölösleges konfliktusokhoz vezetett, és alacsonyabb hangminőséget hozott, mint ami technológiailag lehetséges lett volna. A mai dedikált hordozható audiólejátszók teljesen más szintű hangzást kínálnak és az MP3 hibáit ma már olyan technológiák javítják ki, mint a Sony DSSE Extreme (Digital Sound Enhancement Engine). Nagy és bonyolult kerülővel jutottunk el oda, hogy ma orvosoljuk azt, amit el sem kellett volna követni, ha a kilencvenes években rögtön a veszteségmentes tömörítés vagy akár a Hi-Res audió útját járjuk.
Lehet, hogy éppen ez a különös kerülőút volt szükséges ahhoz, hogy a gyártók ráébredjenek: az emberek igényei máshol vannak. Ez az út egy eredetileg mellékesnek szánt kodeken keresztül, a digitális videó specifikáció egyik lábjegyzetéből indult. És ha az MP3 formátum, bocsánat a kifejezésért, nem rúgott volna fenékbe mindenkit, talán ma is mérföldekre lennénk az olcsó, kompakt készülékektől és attól, hogy a digitális zene teljesen beépüljön a telefonjainkba.
Fejhallgatók és fülhallgatók Mobiltelefonok