A huszadik századot sokféleképpen lehet jellemezni – de talán a legmeglepőbb módon úgy, mint a házi audio rendszerek évszázadát. Előtte nem léteztek sem a zene rögzítésének, sem a visszajátszásának módjai, csak a leggazdagabbak vagy a legtehetségesebbek engedhették meg maguknak az élő zenét. A hagyományőrzők ma talán sopánkodnak, hogy az emberek nem maguk muzsikálnak otthon, és nem énekelnek népdalokat a középkori tekerőlant elnyújtott nyekergése mellett. De valljuk be: a technológiának köszönhetően ma sokkal több zenéhez férünk hozzá, mint valaha.
A hangrögzítés első lépései már a tizenkilencedik században megjelentek, amikor a hang rögzítésének és visszaadásának első, mechanikus elveken alapuló módszerei születtek. A kísérletek a hang rögzítésével 1857-ben, a fonoautográf feltalálásával kezdődtek, de csak 1877-ben született meg az eszköz, amely le is tudta játszani – a fonográf. A fonográfot a híres amerikai feltaláló, Thomas Alva Edison találta fel – és érdekesség, hogy feltehetően nem a hanghullámokat kirajzoló fonoautográfból indult ki, hanem kizárólag a hanghullámok mechanikus rögzítése és visszaadása érdekelte.
Az első fonográf viaszhengerekre rögzített: a tű a hanghullám nyomásának amplitúdóját nyomta a hengerbe, a visszajátszás fordítottan történt, és kezdetben nagyon halk volt. Minden hengert eleinte egyenként vettek fel – ekkor született meg a „play back” (visszajátszás) kifejezés. A korai fonográfokat főként üzleti célú hangrögzítőként használták – és az első, műveiket terjesztő előadók, mint például George Washington Johnson, naponta akár ötvenszer is elénekelték ugyanazt a dalt a hengerek felvételéhez.
Döntő előrelépés volt annak megoldása, miként lehet a felvételeket tömegesen reprodukálni. A korai replikációt olyan eszközök jelentették, amelyek egyszerre több hengerre is tudtak rögzíteni – végül egy felvételi alkalommal akár 150 példány is készülhetett. A hengerre rögzített zene azonban nem volt igazán tömegesen sokszorosítható – ezt a problémát a lemez felületére történő rögzítés, vagyis a gramofon megjelenése oldotta meg.
A gramofon technológiája feláldozta azt a lehetőséget, hogy minden lemezlejátszó tulajdonosa saját felvételeket készítsen, cserébe viszont lehetővé tette a tömeggyártást. Előbb létre kellett hozni az alaplemezt (master disc), ebből készült a préselő matrica (stamper), amellyel aztán nagy mennyiségű példány volt préselhető. Így születtek a hangstúdiók és az egész óriási iparág körülöttük – a bakelitlemezek gyártása továbbra is viszonylag bonyolult maradt, ám lehetővé tette a nagy példányszámot, és számos művészből valódi sztárt csinált.
Az 1920-as években a zenét már elektromechanikusan, mikrofonokkal rögzítették, megjelentek az erősítők, velük pedig lehetőség nyílt a felvételen dolgozni a préselés előtt, sőt a visszajátszás közben is. A mechanikus rögzítés nem túl jó minőségű, számos korlátja van – a hangminőség javítására ezért úgy módosították a felvételt, hogy az alkalmasabb legyen a mechanikus rögzítésre.
Az 1940-es években így terjedt el az úgynevezett RIAA-ekvalizáció (Recording Industry Association of America), amely az eredeti felvételt úgy módosítja, hogy a mély frekvenciákat visszafogja, a magasakat pedig kiemeli – így olyan felvétel jön létre, amely mechanikusan könnyebben préselhető és a gramofonon is jobban szól. Lejátszáskor ennek az ellenkezője történik, így a zenének visszaadódik az eredeti dinamikája. A reprodukció minősége ugrásszerűen javult, a gramofonok mechanikus problémái csökkentek, ezért ez a hangzásmódosítás az 1950-es évektől de facto szabvánnyá vált.
Az, hogy a felvétel előkészítése elvált a lejátszástól, nagy szemléleti lépés volt. A zenei felvételnek nem kell pontosan megfelelnie az „eredeti” hangzásnak – ezzel a gondolattal dolgozik a modern audió egésze, a mágnesszalagos felvételek zaját csökkentő Dolby B és HX rendszerektől kezdve egészen a tisztán digitálisan feldolgozott, tömörített digitális hangig.
A huszadik század második felét az olcsó vinillemezek elterjedése fémjelezte, amelyek nagy népszerűségre tettek szert – és ezt a digitális audió megjelenése után is megőrizték. A mechanikus audió sosem tűnt el – az 1980-as években léteztek hordozható boomboxok, amelyek még lemezek lejátszására is képesek voltak, például a JVC DC-33L – természetesen csak akkor, ha a lemezlejátszó szilárd felületen állt.
Gramofonok vagyis a lemezjátszók ma is kaphatók különböző minőségi kategóriákban. A több százezer forintos luxusmodellektől a modern, USB-csatlakozós darabokig, amelyek képesek a felvételek digitalizálására, illetve vezeték nélküli hangszórók és fejhallgatók használatára Bluetoothon keresztül. Az igazi rajongók számára kedvenc bakelitjeik lejátszása olyan rituálé, ami sosem unalmas!
Bakelit lemezjátszók Lejátszók