Az okostelefonok világa nem mindig olyan volt, amilyennek ma ismerjük. Több mint tizenhét évvel ezelőtt megjelent a piacon egy készülék, amely örökre megváltoztatta, hogyan kommunikálunk, dolgozunk és szórakozunk. Milyen út vezetett ehhez a forradalomhoz? Mi állt annak az eszköznek a sikere mögött, amely felforgatta a technológiai világot? És mik voltak az első próbálkozások okostelefonok létrehozására? Idézd fel, hogyan kommunikáltunk még a nem is olyan régi múltban, és milyen különféle termékek mozgatták a világot a ma már elfeledett cégek kínálatából.
A modern okostelefonok megjelenését gyakran az iPhone 2007. január 9-i bemutatójához kötik. Valójában az okostelefonok már a 90-es évek második felében fokozatosan fejlődtek – és a formájuk többé-kevésbé végleges volt, még mielőtt az Apple piacra dobta a saját telefonját. Az Apple ugyanis – ahogy nála megszokott – általában nem elsőként áll elő egy termékkel: akkor hozza ki, amikor biztos benne, hogy sikeres lesz, és integrált megoldás részeként kínálja, amit a vásárlói értékelnek.
Az első okostelefonnak az IBM Simon (1994) tekinthető: inkább a kommunikációs funkciók köré épült, vezeték nélküli és vezetékes kommunikációt is lehetővé tett, és PC-modemként is szolgált. A legtöbb mobiltelefon később megkapta azt a képességet, hogy vezeték nélküli modemként használható legyen: jellemzően soros porton, később USB-n csatlakoztak, egyes modellek pedig infravörös (IrDA) kapcsolatot is használtak, így elég volt aktiválni a modem funkciót, a telefont a laptop kommunikációs ablakához tenni, és már lehetett is csatlakozni.
Az okostelefonokkal a Nokia is kísérletezett: 1996-ban bemutatta az első „kommunikátort”, a Nokia 9110 Communicatort. Zárt állapotban klasszikus telefonnak tűnt, kinyitva pedig kijelző és billentyűzet jelent meg, így például a HP kommunikátorokra emlékeztetett. A készülék saját operációs rendszerrel és alkalmazásokkal rendelkezett, ami idővel egyre nagyobb problémának bizonyult.
Nagyon jelentős gyártó volt a RIM (Research In Motion), amely a Blackberry kommunikátorokat készítette. A kétszintű pagerrel, az Interactive Pager 900-zal (1996) kezdtek, amely lehetővé tette kétirányú üzenetek küldését számsorok formájában. A pager alapvetően arra szolgált, hogy átadja az üzenetet, melyik vezetékes számot hívja vissza a címzett; a kétirányú pager ezt a funkciót fejlesztette tovább. A RIM később e-mailre fókuszáló kommunikátorokkal folytatta: a Blackberry 850-nel (1999) indított, amelyet már egyujjas kezelésre optimalizáltak. Éppen ez a vezérlési mód vált a Blackberry védjegyévé.
A Palm zsebszámítógépekből a Handspringnél született meg a telefonálást és vezeték nélküli kommunikációt is támogató változat – a Handspring Treo (2002). Az egész fejlesztés két évvel korábban indult a kommunikációra szánt vezeték nélküli modul ötletével, amelyet Springboardnak hívtak, és a Handspring Visor modellhez készült.
A korai okostelefonok nagy problémája az volt, hogy a weboldalak adat szempontból nehezek voltak, nagy monitorokra optimalizálva, és a web összes interaktív funkciója rendkívül erőforrás-igényes volt a hordozható eszközök számára. A zsebszámítógépeket a minimális ár, a minimális számítási igény és a lehető leghosszabb akkumulátoros üzemidő szem előtt tartásával gyártották. Eljött a „mobil web” korszaka, ami azonban lassan fejlődött, mert túl sok rendszer volt, és nem volt teljesen világos, hogyan is kellene kinéznie a mobil webnek.
Az ezredforduló környékén a helyzet bonyolult volt: az okostelefonok terén a Blackberry mellett a Microsoft dominált a Windows Mobile rendszerekkel, a Nokia pedig a Symbiannal – a legtöbb gyártó azonban főleg olcsó és praktikus „buta telefonokra” (dumbphone) összpontosított. Nincs itt elég tér részletesen elemezni a korszak rendkívül versengő mobilpiacát a modellek óriási mennyiségével, amelyek gyakran dizájnban versenyeztek egymással, mert a mobilok státuszszimbólummá váltak a középosztály és a fiatalok körében. Akkoriban a mobilokat elsősorban divatáru-nak tekintették – és az a szemlélet uralkodott, hogy főleg olcsónak kell lenniük, de közben látványos dizájnnal.
Az iPhone 2007-es megjelenése senkit sem lepett meg. Sokakat – például Steve Ballmert – kifejezetten megnevettetett: „Egy szolgáltató által támogatott, 500 dolláros telefon, szerződéshez kötve? Ez a világ legdrágább telefonja! És nem fogja érdekelni a professzionális ügyfeleket, mert nincs billentyűzete, így nem lehet majd könnyen e-maileket küldeni róla. (...) Esélyük sincs, hogy jelentős piaci részesedést szerezzenek.” Később ezeket a szavakat nagyon megbánta, mert kiderült, hogy az embereket nem zavarja, ha a telefonok következő generációjának már nincs fizikai billentyűzete.
A Microsoft megpróbálta megtartani a domináns pozícióját az okostelefonok terén, ami két katasztrófához vezetett: a „közösségi telefonhoz”, a Kinhez, amelyet mindössze 48 napig árultak, és a Microsoftnak egymilliárd dolláros veszteséget okozott – valamint a jóval nagyobb baklövéshez, a Windows Phone-hoz: egy összességében jó mobil operációs rendszerhez, amely azonban szintén elbukott, és az összvesztesége elérte a hétmilliárd dollárt.
Az Apple – bár az iPhone-t végül egy kicsit túl korán dobta piacra – több kulcsfontosságú dolgot nagyon jól csinált. Először is egy átfogó vízióval állt elő, amely a népszerű iPodot kiegészítette a kommunikáció lehetőségével, a telefon pedig jól illeszkedett az Apple ökoszisztémájába, és a vásárlók könnyen átköltözhettek a kedvenc zenéikkel együtt. Másodszor megnyitotta a rendszert az alkalmazásfejlesztők előtt, ezzel óriási piacot teremtett a harmadik féltől származó szoftvereknek. Harmadszor nem habozott hatalmas pénzeket befektetni a teljes gyártási lánc biztosításába, így ellenőrzése alatt tartotta az összes fontos alkatrész ellátását, és nem ütközött gyártási problémákba.
Negyedszer pedig – az Apple mérete, pénzügyi ereje és a felhasználók nagy száma komoly alkupozíciót adott neki a szolgáltatókkal szemben. Az iPhone megjelenése előtt gyakori volt, hogy a mobilszolgáltatók döntötték el, mely telefonok működhetnek a hálózatukon, és hogyan kell azokat a gyártóknak átalakítani, ha támogatást akartak kapni. Az Apple marketing-titánként teljesen megfordította ezt a helyzetet.
Az iPhone megjelenésének hatására kiderült, hogy a vad formák és hardveres innovációk korszaka véget ért – és az lesz a lényeg, milyen erős processzorokkal rendelkeznek a telefonok, illetve főleg az, milyen operációs rendszer fut rajtuk, mert a telefonokra szánt operációs rendszerek gyakorlatilag ugyanolyan összetettek, mint a számítógépeké. Ilyen nagy rendszereket pedig csak nagy és tőkeerős vállalatok képesek fejleszteni és fenntartani.
Az Apple ötödik előnye az volt, hogy megőrizte a teljes kontrollt mind a telefonjai fejlesztése, mind azok operációs rendszerei felett. A Huawei példáján látszik, mi történik egy gyártóval, amely kiváló hardvert készít, de elveszíti az irányítást a szoftver felett. A Google, az Android rendszer egyik kulcsfejlesztője, ezzel szemben a saját hardverének minőségi következetességével küzd.
Az igazán fontos lecke, amit az Apple a világnak adott, az a mód, ahogyan az iPhone megváltoztatta a világot, egy egyszerű tanulságban foglalható össze: nem az számít, mennyire későn lépsz piacra, ha minden lehetséges kockázatot kézben tartasz, a vállalatod erejét a megfelelő irányba összpontosítod – és egyszerűen te csinálod a legjobban.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Az iPhone nemcsak az okostelefonokról alkotott képet változtatta meg, hanem az egész technológiai iparágat is. Forradalmasította a felhasználói felületet, az integrált szolgáltatásokat és az ökoszisztémákat, és új mércét állított a mobil eszközök számára. Az Apple megmutatta, hogy alapos tervezéssel, a gyártási folyamat feletti kontrollal és a megfelelő stratégiával akkor is uralhatod a piacot, ha később lépsz be. A sikere nemcsak technikai innovációkban rejlik, hanem abban az átfogó megközelítésben is, amely a hardvert, a szoftvert és a felhasználói élményt egységként kezeli.
