Clive Sinclair radikális megoldásai nem arattak sikert az iskolákban, mert azok a hagyományosabb, bár drágább gépeket részesítették előnyben. Ugyanakkor a hardvergyártók figyelmét felkeltették ezek az újítások. Tudták, hogy közeleg a 16- és 32 bites számítógépek korszaka, amelyek egyre bonyolultabbak lesznek, szoftverük pedig egyre drágább. E trend már az 1980-as évek első felében is látható volt, de ekkor még a gyártók úgy gondolták, hogy a gyerekeknek elegendő a kevésbé igényes, ezáltal olcsóbb hardver.
Az egyik első, kifejezetten oktatási célokra készült számítógép az IBM PCjr (1984) volt. Ellentétben a moduláris IBM PC-vel, amely professzionális használatra készült, ennek a gépnek a memóriája mindössze 64 vagy 128 KB volt, ami a legtöbb alkalmazáshoz éppen csak elég. A számítógép két cartridge-nyílással rendelkezett a programok számára, továbbfejlesztett grafikát és hangot kínált – és meglepő módon vezeték nélküli billentyűzettel is rendelkezett. Ez infravörös jelekkel működött, de mivel minden gép ugyanazt a kommunikációs módot használta, a jelek könnyen zavarhatták egymást.
Míg az IBM PC hatalmas üzleti siker volt, a „gyerekverziós” PCjr nagy csalódást okozott. Ez azonban nem egyedi eset: a 80-as és 90-es évek fordulóján több gyártó is próbálkozott az egyszerűsített, oktatási célú számítógépekkel. Ezek a gépek oktatóprogramokat kínáltak, de lehetővé tették egyszerű grafikai és szöveges munkák elvégzését is, így a kudarc ellenére fontos tapasztalatokat adtak a későbbi fejlesztésekhez.
Ezek nagyon olcsó gépek voltak, nagy ROM-memóriával, amelybe számos alkalmazást integráltak, így gyors indítást és egyszerű váltást tett lehetővé az alkalmazások között. Nyomtatót is lehetett hozzájuk csatlakoztatni, így a gyerekek elkészíthették és ki is nyomtathatták feladataikat, ugyanakkor ezek zárt és nagyon korlátozott rendszerek voltak, amelyekhez csak kevés harmadik féltől származó alkalmazás készült.
Egy másik típusú egyszerűsített számítógép ebben az időszakban a hordozható szövegszerkesztő volt, például az Amstrad NC100 (1992). Ezek tulajdonképpen atipikus laptopok voltak, olcsó és energiatakarékos komponensekből építve, de 8 bites processzort és nagyon korlátozott memóriát használtak. Általában A4-es méretűek voltak, súlyuk körülbelül egy kilogramm, AA elemmel működtek, az adatátvitel pedig soros porton keresztül történt.
Bizonyos értelemben nem önálló számítógépekről volt szó – terepen a szövegek rögzítésére és szerkesztésére szolgáltak, de otthon csatlakoztatni kellett őket egy teljes értékű számítógéphez, a dokumentumokat pedig soros porton keresztül vitték át nyomtatásra vagy további feldolgozásra. A koncepció lényege az volt, hogy ezek a processzorok csak kiegészítik a fő számítógépet – ez az ötlet zseniális volt, de a korához képest túl előrehaladott.
Ma már teljesen hétköznapi, hogy a felhasználóknak több számítógépük van, vagy tabletet, mobilt használnak másodlagos eszközként. A 90-es évek elején azonban ez a koncepció forradalminak számított – és talán kissé túl előrehaladott volt. Azonban már ezeknél a korai gépeknél is megjelent számos olyan dizájnötlet, amely később a modern eszközökben is érvényesült – bár üzletileg kudarcot vallottak, technológiailag fontos előrelépést hoztak.
