Ahogy az adatrögzítési technológiák fejlődtek, két markáns új médiacsoport különült el. Az első az optikai lemezeké volt, amelyek a CD technológiára épültek. Ezt a Philips vezette be az 1982 és 1983 fordulóján – és óriási ugrást hozott a tárolható adatok kapacitásában – valamint a lézeres, roncsolásmentes olvasásban is. Míg a hagyományos cserélhető adathordozók használat közben elkoptak, az optikai fej nem érintette a lemezt, így ha te magad nem karcoltad meg a felületét, meglepően tartós volt.
Eredetileg a számítógépekhez olyan tokok (CD Caddy) használatával számoltak, amelyek a meghajtóba történő behelyezés után automatikusan kinyíltak. A tokokat a 3,5“-es floppyk borításához hasonlóan tervezték, vagyis amikor kivetted a meghajtóból, védték a lemezt a szennyeződéstől és a karcolódástól. A gyakorlatban azonban az emberek kevés caddy tokot vásároltak, a lemezeket közvetlenül kézzel fogták meg – és a lemezeket védelem nélkül terjesztették, először műanyag, később pedig már csak egyszerű papírtokban. Az olcsó adathordozók iránti igény legyőzte a tartós adathordozók iránti igényt.
Nagy előrelépést jelentett az írható és újraírható optikai adathordozók megjelenése. A számítógép-tulajdonosok többsége így ésszerű pénzért képessé vált óriási mennyiségű adatot archiválni – és igen, ez szélesre tárta a kalózkodás kapuit, mert hirtelen már Audio CD-ket, később pedig filmes és játék DVD-ket is lehetett másolni. Lényegében ez volt az első kalózforradalom, amelyet a második – az internetes – követett.
Az írható adathordozók minősége nagyon eltérő volt. A legkorábbi lemezek még tisztességes élettartamot kínáltak, de ahogy az áruk csökkent, egyre olcsóbb és gyengébb minőségű médiák jelentek meg, amit részben a kiírók egyre jobb képességei kompenzáltak. Az első fontos lépés az volt, hogy adatkimaradás esetén a rögzítést folytatni tudták, ami a kiírás közbeni, kissé kockázatos folyamatból teljesen rutinszerű műveletet csinált. A második lépés az volt, hogy a meghajtók felismerték a média tulajdonságait, és úgy tudtak hozzá igazodni, hogy az írás többnyire jól sikerüljön.
Sok olcsó adathordozónak katasztrofálisan rövid volt az élettartama: az adatok kifakulás miatt elvesztek, vagy olyan súlyos adatvesztés történt, amit például azzal idéztél elő, hogy az írható lemezt a feliratos oldalával felfelé az ablaknál felejtetted. Ezért később megjelentek a magasabb minőségi szintet képviselő médiák, például a belső aranybevonattal rendelkező, fényvisszaverő rétegű lemezek, amelyek élettartamát jó tárolás mellett akár 100 évre is becsülik (stabil hőmérsékletű környezet, alacsony páratartalom, sötétség), valamint a kerámia adathordozók, amelyeknél 250–1000 éves élettartamot feltételeznek, és fokozott ellenállást kínálnak a napfény miatti kifakulással szemben. Az ilyen típusú médiák magas várható élettartama ma valószínűleg az egyik legjobb megoldássá teszi őket olyan felvételekhez, amelyeket tartósan, valahol hosszú távon tárolnak – még akkor is, ha közben a kapacitásigények nőttek, és az archiválási optikai adathordozók kapacitása megállt az egyrétegű DVD-k szintjén, azaz 4,7 GB-nál.
Teljesen más utat járnak be a praktikus cserélhető adathordozók, amelyeket ma már gyakorlatilag kizárólag újraprogramozható memórialapkákból készítenek. A „pendrive-ok”, vagyis a USB flash meghajtók, illetve a memóriakártyák ugyanazt az elvet használják, vagyis az adatok memórialapkákban történő tárolását, és sok nagyon jó tulajdonságuk van: nincs bennük mozgó alkatrész, nem károsíthatók mágnesesen, és esésre sem igazán érzékenyek. Mindennapi használatra tehát szinte tökéletesek, de megvannak a maguk problémái is.
Először is az újraírható memóriáknak korlátozott számú írási ciklusuk van, amely az egyre nagyobb integrációval csökken – és ahhoz, hogy a meghajtók ésszerű számú írási ciklust túléljenek, intelligens vezérlőre van szükség, amely figyeli az írási ciklusok számát, és úgy osztja el az írásokat, hogy a meghajtó egyenletesen kopjon. Az ő helyes működésén múlik, hogy az adathordozó megbízható lesz-e vagy sem. Az ilyen típusú memóriák archiválási élettartama ismeretlen, konzervatívan 10 évet szoktak megadni, valószínűleg több lesz, de egyelőre nincs elég tapasztalatunk.
Ennek a memóriatípusnak egy kellemetlen tulajdonsága, hogy hajlamos hirtelen, egyszerre teljesen összeomlani, vagyis egy használható adathordozó pillanatok alatt használhatatlanná válhat. A modern SSD meghajtók rendelkeznek egy biztonsági funkcióval: ha meghibásodást észlelnek, a meghajtót olvasás/írás módból „csak olvasható” módba kapcsolják, de így is számolnunk kell a hirtelen, katasztrofális meghibásodás lehetőségével. Ez annál is veszélyesebb, mert az ilyen memóriákból az adatmentés általában nagyon drága és gyakran lehetetlen – például azért, mert maga a meghajtó belső kriptográfiát használ, amit nem lehet feltörni.
A modern adathordozóknak rengeteg jó tulajdonságuk van. Az archiválási optikai adathordozók elméletben nagyon hosszú élettartamot kínálnak, bár kérdés, hogy ezer év múlva tudjuk-e majd ezeket a médiákat helyesen olvasni, lesz-e hozzá eszközünk, és meglesz-e a tudásunk arról, hogyan vannak az adatok kódolva, hogyan működnek a fájlformátumok és hasonlók. Ez ma nagy feladat: megőrizni ezt a tudást, hogy a következő generációk is helyesen tudják dekódolni mind a fájlrendszereket, mind az adatformátumokat.
A flash típusú memóriák remekek a praktikus használatra, de alattomosak a hirtelen meghibásodás lehetősége miatt. Náluk különösen fontos, hogy átgondolt mentési terved legyen – vagyis kapcsold be legalább a számítógéped alap mentési funkcióit, például a Windows File History-t vagy a felhőbe mentést. Az ilyen típusú mentést elég egyszer beállítani – utána folyamatosan ment, ami sok kellemetlen meglepetést megelőzhet.
