A szerzői jogi törvények, amelyeket eredetileg az alkotók védelmének eszközeként szántak, a gyakorlatban gyakran a fejlődés és a tartalomhoz való hozzáférés akadályává válnak. A szabadalmak körüli történelmi viták, a merev jogszabályok okozta stagnálás vagy a digitális tartalomterjesztés széttöredezettsége mind azt mutatja, hogy a jelenlegi rendszer messze áll a hatékony és felhasználóbarát megoldástól. A régebbi művek archiválásának problémája és a tartalmak korlátozott elérhetősége tovább növeli a közönség frusztrációját, miközben az olyan új szabályozások, mint a DSA, paradox módon további cenzúrához vagy történelmileg jelentős alkotások elvesztéséhez vezethetnek. Vajon a kalózkodás látványos visszatérése vár ránk? Erről szól Michal Rybka A kalózkodás története sorozatának záró cikke.
A szerzői jogokat gyakran úgy magyarázzák, mint az egyéni alkotók védelmének eszközét a nagyvállalatokkal szemben. Érdemes hozzátenni, hogy ez nem mindig működött így – a történelem tele van olyan feltalálókkal, akik levédettek valamit, majd hiába kerestek partnert, miközben a nagy korporációk csendben kivárták, hogy a szabadalmak lejárjanak. Bizonyos esetekben a szabadalmak szó szerint negatívan hatottak a fejlődésre – a Wright fivérek szabadalmi harcai az általuk levédett irányítható repülés körül konkrétan évtizedre lefékezték az amerikai repülés fejlődését, és azt eredményezték, hogy bár a repülést Amerikában találták fel, az USA az első világháborúba gyakorlatilag saját repülőgépek nélkül lépett be.
A tartalomkészítés ennél bonyolultabb, mert a különböző alkotóknak különböző érdekeik vannak. Minden egyéni alkotó elsősorban a saját műveinek védelmére szeretné használni a törvényeket. A nagy kiadók a márkáikat és portfóliójukat védik, a kisebb alkotók a plágium vagy a saját alkotásuk visszaélésszerű felhasználása ellen védekeznek.
A kalózokkal való közvetlen konfrontáció nem sült el jól a kiadók számára. Az a terjesztési modell, amely a kalózkodást sokkal inkább visszaszorította, a streaming megjelenése volt: hozzáférést adott hatalmas tartalomkönyvtárakhoz egy ésszerű havi díjért. Lényegében egy kölcsönző analógiája: korlátlan „kölcsönzés” fix havidíjért, miközben nem kell várnod, hogy elérhető legyen egy példány, és semmit sem kell visszavinned.
A streaming nemcsak árban ésszerű alternatíva a kölcsönzéshez képest, hanem akkor működik igazán, ha a kínálat nagy, és a felhasználónak van egyfajta biztosítéka, hogy megtalálja, amit keres. Nem kell a saját oldalán tárolnia semmit, minden ott van, amikor szüksége van rá. A növekvő internet-sávszélesség és a felhőszolgáltatások kapacitásának bővülése mellett úgy tűnt, ez tökéletes, univerzális megoldás: megnyeri a versenyt, mert megfizethető, és a kalózkodással szemben nem igényel sem különösebb technikai tudást, sem saját tárhelyet.
Egy ideig úgy tűnt, hogy a Netflixből valami olyasmi lesz, mint a játékos Steam: óriási könyvtár, rendszeres akciók, mindenki talál valamit. A gond ott kezdődött, amikor minden nagy forgalmazó elkezdte felépíteni a saját, független streaming szolgáltatását, hogy ne kelljen megosztania a bevételt a platform üzemeltetőjével.
Ez két nagy problémához vezetett: egyrészt a vásárlók rájöttek, hogy egy platform helyett kettőért vagy többért kellene fizetniük; másrészt ezek a szolgáltatások ráadásul kevesebb tartalmat kínálnak. Míg az egyetlen, univerzális platform „telitalálat” lett volna, a sok, gyakorlatilag egymással nem versengő szolgáltatás csak széttöredezte a figyelmet és a felhasználói érdeklődést.
Érdemes megjegyezni, hogy ez nem az első alkalom: 2000 után a nagy szereplők elkezdtek saját digitális zeneáruházakat fejleszteni a Napster alternatívájaként – gyakran saját, specifikus formátumokkal, ami megnehezítette a lejátszást a konkurens lejátszókon. A széttöredezettség eredménye nem a kalózkodás vége volt, hanem épp ellenkezőleg: az erősödése.
Hasonló tendenciát láttunk a digitális játékterjesztésben is, ahol a nagy szereplők szintén saját platformokat próbáltak építeni, de a Steam olyan domináns, hogy ez alapvetően nem változtatta meg a piacot. Videós tartalomnál viszont ez komoly gond – ráadásul a címek megjelennek és eltűnnek, ami a tisztán stream-alapú szolgáltatást inkább egyfajta nemlineáris televízióvá teszi. Az, hogy a streaming szolgáltatások csak korlátozott kínálatot nyújtanak, ráadásul több szolgáltatás között szétszórva, nem felhasználóbarát – és a kalózkodás felé tereli az embereket.
További tényezőt jelentenek a régi címek. Egy film „hatékony” piaci élettartama rövidebb, mint 10 év, utána általában csak akkor érdekes, ha egy nagyobb franchise részévé válik (például Star Wars), és új kiadásokban újra lehet értékesíteni. A régi archívumokat gyakran elhanyagolják, mert kevéssé monetizálhatók, ugyanakkor potenciálisan nagy értéket képviselnek szellemi tulajdonként. (Ez egyébként az oka annak is, hogy a Disney annyira védte Mickey egeret, hogy miatta kétszer is kijárta az amerikai jogszabályok megváltoztatását – miközben a legkorábbi Mickey-filmek ma már gyakorlatilag csak történeti értékkel bírnak.)
Ami ma igazán hiányzik, az az archívumokhoz való hozzáférés. Egyes cégek saját digitális archívumot építenek, mások a YouTube-ot használják, de ez nagyon széttagolt erőfeszítés, amelyben még az aktív rajongók is nehezen tájékozódnak. Pedig sok esetben ritka és történetileg jelentős művekről van szó, amelyeknek valahol elérhetőknek kellene lenniük.
A probléma nem csupán az, hogy várhatóan jelentősen megnő a nagy platformokkal szembeni jogviták száma, hanem az is, hogy nagyon valószínű: a platformok sokkal szigorúbb tartalmi korlátozásokat vezetnek be, és megelőző jelleggel törölni fognak tartalmakat. Könnyen előállhat az a helyzet, hogy például a YouTube nem engedi egy film hivatalos tulajdonosának sem a saját film feltöltését, mert az sért valamilyen belső irányelvet – amelyet a platform azért alkalmaz, hogy védje magát harmadik felek pereivel szemben, és ez nem feltétlenül csak szerzői jogi kérdés.
Így akár odáig is eljuthatunk, hogy nemcsak erőszakos vagy szexuális témájú tartalmak tűnnek el, hanem történelmi filmek vagy vallási témájú alkotások is – mert valakinek „nem tetszenek”, és ezért rögtön magát a platformot perli be. Ez valóban nem lenne szerencsés irány, és könnyen lehet, hogy az ilyen jellegű jogszabályok nem átgondolt, negatív mellékhatása lenne.
A világszintű tartalomhoz és a történeti archívumokhoz való hozzáférés úgy, hogy senki sem cenzúráz vagy moderál, az egyik legjobb dolog, amit az internet adott. Nemcsak pénz- és jogkérdésről van szó, hanem a globális információcseréről, amely valóban megnyitja előttünk a világ művészeti termelésének igazi léptékét és volumenét.
i
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
A streaming szolgáltatások eredetileg a kalózkodás alternatívái és a hatalmas tartalomkönyvtárakhoz való könnyű hozzáférés eszközei voltak, ám a szolgáltatások széttöredezettsége és korlátozott kínálata paradox módon újra az illegális megosztás felé tolja a felhasználókat. Ehhez társul a történeti archívumok hozzáférhetetlensége és a szabályozások növekedése, amelyek inkább bonyolítják, mint egyszerűsítik a tartalomhoz való hozzáférést. Egy olyan univerzális platform nélkül, amely szabad és nem cenzúrázott hozzáférést adna a világ alkotásaihoz, fennáll a veszély, hogy elveszítjük az internet egyik legnagyobb hozadékát: az információ szabad áramlását és az emberi kreativitás valódi léptékének megismerését.
