Az emberek az evolúciójuk során egy sor érdekes evolúciós programot szereztek. Ezek egyike a kíváncsiság és a körülöttünk lévő világ felfedezésének vágya. Ez a késztetés már az első emberekben is megvolt, akik az őskorban elhagyták Afrikát – és a világ felfedezésének vágya azóta is él bennünk, legyen szó a polinézek hihetetlenül kockázatos útjairól a Csendes-óceánon, vagy a modern utazók törekvéséről, hogy eljussanak nehezen megközelíthető helyekre. Edmund Hillary 1953-ban serpájával, Tenzing Norgay-jal együtt felmászott egy olyan helyre, ahová épeszű ember nem mászna fel – az Everest csúcsára –, és azóta egyre többen és többen teszik meg ugyanezt.
Van bennünk egy program, amely a biztonságból a kalandok felé hajt minket – és miután bolygónk minden zugát bejártuk, ez a program tovább visz. Elon Musk kolonizálni akarja a Marsot – igen, ez egy újabb hely, ahová el akarunk jutni, de ezzel korántsem ér véget a történet. Ha egyszer megízleljük az űrutazást, gyakorlatilag teljesen biztos, hogy tovább és még tovább akarunk majd menni. Ez a program már hív bennünket, sci-fi történetek formájában szólít, amelyek a Star Trekkel együtt a Galaxis felfedezésére csábítanak, Doctor Who-val pedig időutazásra. Egyszerűen így van ez: amikor a jövőről szóló történeteket mesélünk egymásnak, valójában az egyetemes emberi programunkról beszélünk, amely egyre tovább és tovább hajt minket.
Ezt tette már a szamoszatai Lukianosz is (kb. i. sz. 120), aki megírta az Igaz történetek-et, az első igazi sci-fit, az első űroperát, amelyben az elbeszélő a legénységével együtt belecsöppen a Holdlakók és a Naplakók közötti űrcsatába. Ez a hívás valóban nagyon-nagyon régi – és mi, emberek, ha nem teszünk egymással valami szörnyűséget, követni fogjuk. A közelgő mesterséges intelligencia pedig a legnagyobb és leghatalmasabb szövetségesünk lehet.
Az előrevezető út nem a technológiai evolúció elutasításán keresztül vezet, hanem annak elfogadásán. A világegyetem hatalmas, nehéz utazni benne – és végül, amikor majd útra kelünk, rendkívül valószínűtlen, hogy abban a formában utazzunk, amelyet az evolúciónk egyetlen konkrét bolygón való tartózkodásra alakított ki – ráadásul csak azon a sávon belül, ahol meleg van. Ahhoz, hogy az emberek az északi területeket is benépesíthessék, ki kellett fejleszteniük a túléléshez szükséges technológiákat: az igluk építésétől a bőrruhákig. Alkalmazkodnunk kellett.
Az előrevezető út az alkalmazkodás újabb formáin keresztül vezet. A szingularitás, vagyis az emberrel való egyenértékűség elérése nem kellene, hogy rémisztő legyen számunkra. A transzhumanizmus, vagyis az a képesség, hogy átmásoljuk magunkat gépekbe és megszerezzük azok tulajdonságait, ígéretet jelent számunkra. A The Black Mirror sorozatban, a The San Junipero epizódban (3. évad, 4. epizód, 2016) a digitális öröklét gondolatát vizsgálják – azt a helyzetet, amikor a gépek képesek digitális mennyországot építeni a régen meghalt emberek számára.
Az az állapot, amikor az emberek egyesülnek a gépekkel, hogy továbbinduljanak a világűrbe, a legvalószínűbb lehetséges jövő. Biológiailag nem vagyunk hosszú életre tervezve – és végképp nem az unalomra a csillagok között vándorló generációs hajókon. A digitalizált emberi tudat viszont akár százezreket is aludhat – és ami a biológiai emberek számára teljesen elviselhetetlen lenne, az transzhumanista utódaink számára tökéletesen egyszerű lehetne.
Camille Flammarion (1842-1925), a 19. század egyik legjelentősebb francia csillagásza, a csillagok közötti utazás jövőjét úgy képzelte el, mint „lelkek vándorlását a bolygók között". Ma olyan ötletekkel foglalkozunk, mint a tudatmodell távoli világok közötti átvitelének képessége – elég, ha a célponton landol egy vevőegység, amely képes droidokat építeni, amelyek emulálni tudják az emberi tudatot – és digitalizált tudataink aztán fénysebességgel utazhatnak hozzá.
A technológiák, amelyekhez közeledünk, nemcsak a világunkat változtathatják meg, hanem minket magunkat is. Megadhatják nekünk a csillagokhoz való utazás lehetőségét – azt a lehetőséget, amelyet biológiai mivoltunk nem képes biztosítani. És nemcsak ez: a gépek tanulhatnak a saját felépítésünkből, a saját nanotechnológiáinkból – és együtt valami újjá válhatunk, olyanná, amivé eredetileg egyikünk sem volt hivatott lenni.
