Az eddigi technológiai forradalmak során minden esetben átalakult a munka világa: a kocsisokból kamionsofőrök lettek, az írnokokból hivatalnokok, a szántóföldön ökröt hajtó gazdákból traktorvezetők. A munka megváltozott, jellemzően egyszerűbbé és valamivel biztonságosabbá vált, bár ennek megvoltak a maga előnyei és hátrányai is.
Ahogy a bevezetőben elhangzott, eddig mindig igaz volt, hogy a technológiai forradalom végeredménye egyszerűbb és biztonságosabb munka lett. Ez sok közgazdászt és technológiai vízionáriust arra a feltételezésre vezet, hogy ez mindig így lesz – hogy minden technológiai forradalom egyszerűen megszüntet bizonyos foglalkozásokat, és újakat hoz létre helyettük.
Egy hagyományos gőzmozdonynak volt egy mozdonyvezető, aki figyelte a pályát és a mozdony állapotát, aztán egy fűtő, aki lapátolta a szenet – és általában még egy segéd is, mert egész nap szenet lapátolni a kazánba nem éppen szórakozás. Ma a mozdonyvezető egyedül is boldogul – sőt, tulajdonképpen egy géppel működik együtt, amelynek saját jelzőrendszere van, és elméletileg képes lenne egyedül is irányítani az egész vonatot.
Az emberre főként a kivételes helyzetekben van szükség, amikor gyorsan kell dönteni – és a nehéz döntéseknél, amelyekért egy gép nem lehet felelős, hiszen a gép csupán a jog tárgya, nem pedig alanya. Sok esetben, különösen zárt, földalatti vonalakon, ma már bőven megvagyunk mozdonyvezetők nélkül is – elég a vonatok távfelügyelete a központból.
Amit megfigyelhetünk, az a tipikusan emberi munkák visszaszorulása. Míg a gépek korábban a rutinszerű, lélekölő munkát váltották ki, és lehetővé tették, hogy megszabaduljunk az emberekkel és állatokkal szembeni objektív kegyetlenségtől, a jelenlegi forradalom más jellegű – és olyan képességeket céloz meg, amelyeket tipikusan emberinek tartottunk, mint például a kreativitás vagy a szakértői tudás. Az a tény, hogy a mai specializált intelligenciák, mint a Midjourney 5, rendkívül jól kinéző képeket képesek generálni, valószínűleg mindenkit meglepett, csakúgy, mint a GPT-4 azon képessége, hogy rengeteg nyelven képes kommunikálni.
Kleopátra királynőt rendkívül intelligensnek tartották, mert kilenc nyelven beszélt – ezt a GPT-4 mesterséges intelligencia ma már könnyedén felülmúlja. De más területeken is egész jól teljesít a mesterséges intelligencia jelenlegi generációja: az OpenAI tájékoztatása szerint a GPT-4 a SAT (Scholastic Assessment Test) nyelvi részében a 93. percentilisbe, a matematikai részében pedig a 89. percentilisbe került. Az LSAT (Law School Admission Test) teszten 88%-ot ért el, a GRE (The Graduate Record Examinations) matematikai részén 80%-ot, nyelvi részén pedig 99%-ot. Jelenleg a mesterséges intelligencia számos feladatban jobb az embereknél – például a fehérjék DNS-kódból történő feltekeredésének becslésében, és számos orvosi képalkotó eljárás értelmezésében is jobb eredményeket produkál.
A kérdés tehát az: mi történik, ha az MI a legtöbb embernél jobb lesz – és egyszerűen kevésbé hatékony és drágább lesz embereket alkalmazni? Ilyen helyzettel eddig még nem találkoztunk, eddig főként a fizikai munkát váltottuk ki, nem arról volt szó, hogy a gépek általánosan jobbak lennének az embereknél. Ez viszonylag új és feltáratlan helyzet. A klasszikus közgazdasági elmélet szerint ha egy gép valamely tevékenységben jobb és olcsóbb az embernél, akkor ki fogja váltani benne.
A rutintevékenységek kiváltásával számoltunk, azzal viszont nem, hogy 2023-ban megjelenik egy olyan MI, amely számos kreatív tevékenységben is képes helyettesíteni az embereket. Jelenleg leginkább a művészek küzdenek ezzel, akik elsősorban az ellen tiltakoznak, hogy a mesterséges intelligencia lemásolja a stílusukat. A vita ezen a területen bonyolult – ha nem születik valamilyen speciális jogszabály, attól tartok, a törvény nem a művészek oldalán áll, mivel amit az MI csinál, az megfigyelésen alapuló transzformatív folyamat. Vagyis az MI – az emberekhez hasonlóan – ellesi a stílust, és maga alkot benne. Csakhogy sokszorosával hatékonyabb az embereknél, így a stílus reprodukálására való képessége is jóval erősebb.
A művészek alapvető félelme az, hogy a nagyvállalatok kihasználják az MI stílusreprodukáló képességét, hogy megkerüljék őket, és lényegében megfosszák őket a munkájuktól – vagy hogy már elhunyt művészek stílusáról nagyon jó replikákat és variációkat készítsenek. Ez az aggodalom minden bizonnyal jogos – és véleményem szerint valamilyen konstruktív megállapodásra kellene jutni. Például arra, hogy ha egy konkrét szerző stílusában generálnak képet, az alkotó kapjon érte bizonyos díjazást. A konkrét stílust előíró promptok felismerhetők – és ez az indikátor megoldást kínálhatna az ilyen helyzetekre. Egy másik lehetőség a gépi tanulásra vonatkozó speciális felhasználási engedély létrehozása lenne, amelynek keretében a szerző a törvényes védelmi idő alatt szabályozhatná, hogy műveit felhasználják-e gépi tanulásra vagy sem.
Az emberi elavulás kérdései, illetve az, hogy mit fogunk tenni, ha a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat, természetesen fontos témák – és fel kell tennünk ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor nem valószínű, hogy a szigorú tiltások bármit is megoldanának; inkább kompromisszumokat kell keresnünk, és közösen kell megtalálnunk az utat a jövőnk felé.
