A Hi-Fi rövidítést gyakran használjuk a „jobb minőségű audiolejátszók” értelemben, anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit is jelent, és honnan származik. A valóság természetesen ennél bonyolultabb. A mai cikkben ezért arra koncentrálunk, hogy mi is az a Hi-Fi, felidézzük az aranykort, és megnézzük, hogyan birkózott meg a Hi-Fi a Hi-Res audio korával.
A Hi-Fi, azaz High Fidelity (nagy hűség) kifejezés az ötvenes években jelent meg, amikor a nyugati gyártók elhatározták, hogy javítják a zeneátvitel és a hangrögzítés minőségét, hogy a felvétel valóban úgy szóljon, ahogyan előadták. Addig annak is örültünk, hogy egyáltalán lehetett hangot rögzíteni és továbbítani mert a pattogás és a zaj teljesen megszokott része volt a felvételről való lejátszásnak.
A Hi-Fi felemelkedését több jelentős technológia hozta el. Először is ott volt az FM rádió, azaz az amplitúdómodulációról (AM) a frekvenciamodulációra (FM) való átállás, amely sokkal ellenállóbb volt a zavarokkal szemben.
Másodszor megjelentek az úgynevezett ekvalizációs görbék, amelyek lehetővé tették, hogy az audiót úgy alakítsák, hogy a lemezekre és a szalagokra a rögzítéshez megfelelő formában kerüljön, míg a lejátszás során visszaalakították az eredeti akusztikus hangzásra.
Mivel a rögzítő médium nem volt kötve a hang természetes tulajdonságaihoz, hanem megfelelő átalakítással ki lehetett hozni a legtöbbet a hangminőségből és a rögzítésből is, ugrásszerűen nőtt a felvételek és a lejátszás minősége.
Az utolsó fontos technológiai fejlesztés a mágnesszalagos rögzítés elterjedése volt. Bár a mágneses rögzítés korábban is létezett (például acélhuzalos tekercseken), a szalagos magnó sokkal könnyebb hordozót kínált, ráadásul a szalag lapos volt, így egymás mellett több független sáv is rögzíthetővé vált, ami lehetővé tette a sztereó és kvadrofonikus felvételt. A későbbi helikális rögzítés széles szalagra pedig a házi videózás felemelkedését is elhozta.
A digitális audió meglepően régi – a PCM (Pulse Code Modulation) rendszert a brit Alec Reeves találta fel 1937-ben. A rendszer lényege, hogy az analóg hullámot mintákra bontja, ahol a jel szintjét számmal mérik és rögzítik. Mivel a digitális rendszer számsorozatokkal dolgozik, korlátlanul másolható minőségromlás nélkül, sőt ellenőrző kódokkal a sérült részek javíthatók.
A digitális audió azonban számításigényes volt, és sok tárhelyet kívánt, így csak a 70-es években tudott igazán felemelkedni.
Az ötvenes és hetvenes évek időszakát tartják a házi analóg Hi-Fi aranykorának. Akkoriban születtek meg az olyan exkluzív cégek, mint a McIntosh, a Klipsch, a Kenwood vagy a Burmeister. Ugyanakkor a fejlődés másik iránya az volt, hogy a közép- és alsó-középkategóriás audió fokozatosan olcsóbbá vált, így a hétköznapi emberek otthonába is bekerült. A zajcsökkentő technológiák, mint például a Dolby B, a csúcskategóriás komponensekből idővel a hétköznapi walkmanekbe is eljutottak, amelyeket már bárki megvehetett.
Az ebből a korszakból származó készülékek ma is nagyra értékelt darabok, és sok drága otthoni hangrendszer alapját képezik. Az analóg audió rajongói esküsznek rá, még akkor is, ha sokszor nem is magának az analóg rögzítésnek a sajátosságai miatt, hanem inkább a hangerőháború néven ismert jelenség, a hordozható lejátszók elterjedése miatt.
A 60-as és 70-es években a zenét elsősorban nagy hangrendszerekhez, erős erősítőkhöz készítették, ezért a felvételeket a dinamikus tartomány figyelembevételével masterelték – a halk részeknek halknak, a hangosaknak pedig igazán erőteljesnek kellett lenniük. A hordozható lejátszók megjelenésével viszont kiderült, hogy ez a mastering-stílus nem ideális számukra, mert az utcán a halk részek nem hallatszottak jól.
A 80-as években ezért megjelent a hangerőre masterelés, ahol a halk részeket felerősítették, a nagyon hangosakat pedig levágták. Így olyan hang jött létre, amely jobban hallható volt walkmanben, viszont nagy rendszeren nem szólt szépen. Ezért értékelik nagyra a rajongók azokat a lemezeket és szalagokat, amelyek még e korszak előtt készültek – a hangerőre masterelt anyag nagy rendszeren egyszerűen nem szól jól, és nem javít rajta semmilyen utólagos jelkezelés. Ez a probléma mind az analóg, mind a digitális felvételeket érinti – ma pedig nagy értékük van az eredeti stúdiófelvételeknek, amelyeket újra lehet masterelni és magas minőségben kiadni.
A nagy felbontású digitális audió (Hi-Res Audio) megjelenésével bizonyos mértékig eltűnt a különbség a jó minőségű analóg és digitális felvételek között – ma a legfontosabb tényező az, hogyan masterelték a felvételt, és hogyan dolgoztak vele tovább. A digitális Hi-Res Audio révén ma már nagyon jó minőségű hang érhető el megfizethető áron, amely harminc éve még teljesen elérhetetlen lett volna a hétköznapi emberek számára.
Az utóbbi években ismét fellángolt az érdeklődés az analóg technológiák iránt a zenében. Ez nem csupán nosztalgia, hanem annak a vágya is, hogy minél autentikusabb hangzást kapjunk. Néhány művész ma is az analóg hangot részesíti előnyben, és még új albumok is készülnek szalagra vagy vinillemezre.
