• Szerző: Jan Vavřík
Amikor a gyártók azon versengtek, ki tud merészebb formával, színnel vagy teljesen extrém ötlettel előállni, születtek bizony olyan készülékek, amelyek ma inkább egy párhuzamos univerzumból származó eszköznek tűnnek, semmint mobiltelefonnak. Néhány „vízionárius” retro modell ma már tényleg kacaj tárgy, ami csak azt bizonyítja, hogy még a nagy márkák is néha túllőnek a célon.
Ma a legtöbb okostelefon egyforma és személytelen, technikailag tökéletesek, de kinézetükben szinte egybeolvadnak. Régen azonban teljesen más volt a helyzet.
Minden márka a saját útját kereste. A Nokia merész formákkal és játékos anyagokkal próbálkozott, a BlackBerry a kompromisszum nélküli billentyűzetekre és az üzleti használatra épített, a Siemens nem félt a technikai vagy az ergonómiai kísérletektől. A Samsung látványos dizájncsaládokat dobott piacra, a Sony és a Sony Ericsson a letisztult, ipari megjelenésre és a multimédiára helyezte a hangsúlyt, az LG a szokatlan konstrukciókkal kísérletezett, míg a HTC prémium anyagokat és az okos jövő első jeleit hozta el.
Pontosan ez a bátorság adta a régi mobilok saját személyiségét. Nem minden ötlet sült el tökéletesen: egyes készülékek azért buktak el, mert a tervezőknek túl nagy szabadságot adtak, a funkcionalitás pedig háttérbe szorult – mi épp ezekre a modellekre fókuszálunk most. Olyan telefonokra, amelyek sokkolni akartak, mások akartak lenni, és persze maradandóak – ami sikerült is nekik, csak gyakran egészen más módon, mint ahogy azt a készítőik eltervezték.
Visszaemlékezős rovatunk nem csupán az ikonokról és a legendákról szól, hanem a merész bakikról is, amelyek nélkül a mobiltörténelem jóval unalmasabb lenne. Félresikerült telefonból rengeteg volt, én azonban most csak azokra koncentrálok, amelyek tényleg a kezembe kerültek – akár a sajátomként, rövid használatra, vagy csak egy kézbe fogás erejéig. Mivel hivatalos fotókból kevés van, engedd meg, hogy egy személyes videós visszaemlékezésre hívjalak.
A Nokia 7600 2003-ból egy olyan készülék volt, aminél az ember elgondolkodott: mobil ez egyáltalán, vagy egy tudományos-fantasztikus film kelléke? Levél- vagy cseppformája minden megszokott szabályt megtagadott, a billentyűzet a kijelző körül szóródott szét – inkább egy dizájnos játék, mint praktikus megoldás volt.
Írni rajta két kézzel lehetett, csak türelem is kellett hozzá – de épp ez a furcsa, szögletes formavilág tette kívánatossá és különlegessé. Annyira más volt, hogy egyszerűen ellenállhatatlan: nem azért, mert logikus volt, hanem mert egyedi, és semmi máshoz nem hasonlított.
Furcsa külseje mögött azonban egy technikailag egészen jól felszerelt készülék rejtőzött a maga korában. Színes kijelző 128 × 160 pixeles felbontással, VGA-kamera, Bluetooth, EDGE-támogatás és 3GP-videók lejátszása – mindez egy teljes értékű multimédiás eszközzé tette 2003-ban.
Csakhogy a Nokia 7600-at az emberek nem a paraméterei miatt vették meg – hanem állásfoglalásként. Bizonyítékként, hogy egy mobiltelefon lehet akár csúnya és kényelmetlen is – és mégis ellenállhatatlanul vonzó. Talán épp ezért emlékszem rá a mai napig is, ellentétben a tökéletesen formatervezett, ám teljesen feledésbe merült telefonok tucatjaival.
A Samsung S5150 Diva 2009-ben jelent meg, mint a telefon, amely a dizájnt a praktikusság határáig tolta. A lekerekített, szokatlan formájú ház elegánsnak hatott, de a kézben nem viselkedett teljesen barátságosan – csúszkált, nem lehetett biztosan fogni, inkább divatkiegészítőre, mint munkára való eszközre emlékeztetett. A Diva egyszerűen másként nézett ki, mint a korabeli telefonok többsége, és épp ez volt a legnagyobb vonzereje, ugyanakkor a gyengesége is. Felkeltette a figyelmet, de nem mindig működött együtt a felhasználóval.
A készülék további felszereltsége is ezt tükrözte. Az érintőképernyő és a TouchWiz-felület alapfunkciókat kínált, ambíció nélkül – nem akart versenyezni az akkor megjelenő okostelefonokkal. A Samsung S5150 Diva nem a hosszú üzenetek írására vagy a gyors munkavégzésre volt tervezve, sokkal inkább alkalmi használatra és a birtoklás örömére. Abban az időben, amikor a mobilok a teljesítményükkel és a funkcióikkal akartak kitűnni, ez a készülék egy ellenkező filozófiával érkezett: legyen feltűnő, kicsit kényelmetlen, de emlékezetes. És épp ezzel szerzett helyet magának a különleges, mégis felejthetetlen telefonok listáján.
A Siemens Xelibri sorozat, amely az ezredforduló környékén jelent meg, az egyik legmerészebb – és egyben legellentmondásosabb – kísérlet volt a mobilok történetében. Ezek a készülékek órára, medálra vagy divatkiegészítőre emlékeztettek, a hagyományos telefonokra csak nagyon távolról hasonlítottak. A használat gyakran kényelmetlen volt, apró kijelzők jellemezték, az üzenetírás pedig inkább türelempróba volt, mint mindennapi tevékenység. A Siemens azonban tudatosan a dizájn és az exkluzivitás útjára lépett, ahol a forma egyértelműen felülmúlta a funkcionalitást.
A Xelibri nem a tömegeknek készült, hanem azoknak, akik ki akartak tűnni, és hajlandóak voltak a praktikusságot az egyediség oltárán feláldozni. A sorozatot divattervezőkkel együttműködve hozták létre, és nemcsak elektronikai boltokban, hanem butikokban is árulták. Ám épp a hétköznapi felhasználói igényektől való eltávolodás vált a legnagyobb problémájává. Ma a Xelibri inkább egy különleges, furcsa kísérletként él a mobiltörténelemben – bizonyíték arra, hogy a gyártók akkoriban tényleg ki akarták próbálni, meddig lehet elmenni, mielőtt a vásárlók azt mondják: a telefon elsősorban arra való, hogy jól szolgáljon.
i
Siemens telefonok: amikor a telefon még egy féltéglára hasonlított, mi mégis boldogok voltunk vele
A Nokia 3650 2002-ben jelent meg, és azonnal felkeltette a figyelmet – főleg a kör alakú billentyűzetével, amely úgy festett, mintha valaki egy körzővel kísérletezett volna. A számok ovális elrendezése látványos hatást keltett, de az SMS-írás kezdetben inkább türelemjáték, mint automatikus tevékenység volt. A telefon viszonylag jó fogást biztosított, de a kezelése megszokást igényelt, és el kellett fogadni néhány ergonómiai kompromisszumot. Ezzel a modellel a Nokia egyértelműen azt bizonygatta, hogy nem fél kockáztatni – még akkor sem, ha ez néhány felhasználó fejcsóválását váltja ki.
A különös külső mögött azonban a maga korában az egyik legfejlettebb telefon rejtőzött. A Nokia 3650 a korai, széles körben elérhető Symbian-rendszerű készülékek közé tartozott – multitaskingot, alkalmazástelepítést, sőt beépített kamerát is kínált, ami akkor szinte futurisztikusnak számított. Olyan különös kombinációja volt az experimentális dizájnnak és a komoly technológiai alapnak, amely miatt a 3650 ma is emlékezetes maradt: nem feltétlenül volt kényelmes, de jelentőségteljes telefon volt – és a mobilok történetében ez gyakran többet jelent, mint a tökéletes ergonómia.
A Motorola V100 már a megjelenésekor is egy olyan készüléknek tűnt, amely valahol a mobil, a pager és a számológép határán mozgott. Az átlátszó műanyagok, a gumigombok és a billentyűzet, amely inkább játékkonzolra emlékeztetett, mint telefonra, már akkor is különösnek hatott. És mégis – vagy talán épp ezért – szinte mindenki meg akarta szerezni. A V100 más volt, futurisztikus és feltűnő – ideális plakátra és vitrinbe, ahol a stílus és az egyediség ígéretét hordozta.
A valóság azonban jóval prózaibb volt. Telefonálni csak headsettel lehetett, mert maga a készülék nem rendelkezett hagyományos hangszóróval és mikrofonnal a hívásokhoz. Így a Motorola V100 inkább kommunikációs kiegészítővé, mint teljes értékű telefonná vált. Ehhez jött még a kényelmetlen hordozhatóság és a gyorsan unalmassá váló billentyűzet – így aki birtokolta, hamar rájött, hogy ez nem egy mindennapi használatra való mobil. Ennek ellenére a V100 legendává vált a maga idejében – egy telefon, amit mindenki akart, és ami ugyanilyen gyorsan megtanította nekünk, hogy nem minden merész ötlet használható kényelmesen.
A Siemens SX1 kimondottan az a telefon volt, amire igazi lelkesedéssel vártunk. Okostelefon Symbian rendszerrel, abban az időben, amikor ez még nem volt magától értetődő. Felszereltsége a kor csúcsát képviselte, és az az érzés, hogy valami különlegeset tartasz a kezedben, felbecsülhetetlen volt. Volt egy a birtokomban, és emlékszem az első pillanatra is, amikor a kezembe került – öröm és izgalom. Ám aztán jött a valóság. A kijelző két oldalára helyezett billentyűzet futurisztikusan nézett ki, de az SMS-írás közben ergonómiai csapdává vált. Az ujjak keresték a gombokat, a hüvelykujjak útban voltak, és minden egyes üzenetírás egy kis küzdelemmé vált a saját telefonoddal.
Be kell vallani, hogy a telefon technikailag kiváló volt – Symbian S60, multitasking, tisztességes kijelző, Bluetooth, rádió és kamera. Minden úgy működött, ahogy kellett. Csakhogy a már említett SMS-írás, az alapvető napi tevékenység valódi szenvedés volt. Olyan érzés volt, mintha valaki egy remek sportautót adott volna a kezedbe, de a kormányt hátulra tette volna. A Siemens SX1-re valahogy mégis szívesen emlékszem vissza. Persze nem azért, mert kényelmes lett volna, hanem mert bátor volt. Egy telefon, amely más akart lenni – de néha ezzel a tulajdonosát a kétségbeesésig hajszolta. Talán épp ezért is maradt meg mindmáig az emlékezetemben.
A Nokia N-Gage tényleg az a készülék volt, amire az ember hónapokig izgatottan várt. Egy játékkonzol és egy telefon ötvözete az ezredforduló idején szinte beteljesült álomnak tűnt – főleg azoknak, akik a pixelkígyón és a Game Boy-on nőttek fel. Én is nagyon vártam, aztán a valóság gyorsan és könyörtelenül csapott le. A telefonálás az oldalra tartott készülékkel olyan volt, mintha távirányítóval rendelnél pizzát, és mindenki úgy nézett rád, mintha épp most találtál volna egy új módot arra, hogy nevetségessé válj a nyilvánosság előtt
A konzolrész egyébként egyáltalán nem volt rossz, de a Nokia itt is képes volt mindent egy kicsit túlbonyolítani. A játékok cseréje az akkumulátor eltávolításába került, a kezelhetőség megszokást igényelt, az ergonómia pedig… hát, speciális volt. Így az N-Gage végül egy olyan készülék lett, amely mindent akart, de semmit sem csinált tökéletesen – mint egy svájci bicska, amelynek húsz funkciója van, csak mindegyik kissé kényelmetlen. Ma mégis nosztalgiával emlékszem rá – egy nagy ötlet, amely túl korán és túl furcsa testben érkezett.
A Nokia 2650 azok közé a telefonok közé tartozott, ahol a dizájn azonnal felülírta mindent mást. A külső kijelző nélküli kagylótelefon sima, ovális formát kapott, amely sokakat egy női higiéniai eszközre emlékeztetett – és miután ez a párhuzam egyszer megszületett, a modell soha nem szabadult tőle. A telefon inkább egy műanyag csecsebecsének tűnt, mint elektronikai eszköznek, még egy olyan időszakban is, amely viszonylag gazdag volt a merész kísérletekben.
Funkcionálisan a Nokia 2650 egy egyszerű alapkészülék volt: telefonálás, SMS, egy kis belső kijelző, semmi extra. A telefon nem abban volt „rossz”, amit tudott, hanem abban, ahogy kinézett. Az emlékezetünkbe nem a technológiája miatt íródott be, hanem az alakja miatt, amely egyszerre keltett mosolyt és zavart. Pont ez a típusú telefon az, amely megbízhatóan működött, de soha nem tudott szabadulni a ráragadt képzettársítástól, és épp ez tette igazán emlékezetessé.
A Nokia 7380 egyáltalán nem akart praktikus lenni – és ezt büszkén vállalta. Már első pillantásra inkább egy luxusrúzsra vagy egy feltűnő divatkiegészítőre hasonlított, mintsem egy mindennapi használatra szánt telefonra. A hagyományos billentyűzet hiánya, az érintéses kezelőfelületek és a karcsú, megnyújtott forma egyértelműen azt jelezte, hogy itt a dizájn diktál, minden más csak másodlagos. Ez a telefon nem a gyors SMS-írásra lett kitalálva, hanem hogy mindenki észrevegye, hogy nálad van.
A használata is pontosan ezt tükrözte. A kezelés lassú volt, az üzenetírás inkább türelempróba, az ergonómia pedig háttérbe szorult. A Nokia 7380 így egy tipikus példája lett annak, amikor egy készülék inkább stílusos tárgyként működött, mint praktikus telefonként. Mégis – vagy éppen ezért – kivívta a helyét a történelemben. Annak a korszaknak volt a bizonyítéka, amikor a gyártók megengedhették maguknak, hogy egy telefont rúzsnak kinéző tárgynak tervezzenek… és számoltak vele, hogy valakinek ez teljesen meg is fog feleni.
Ezek a készülékek egy olyan korban születtek, amikor a gyártók mertek kockáztatni, keresték a saját arcukat, és nem féltek olyan mobilt készíteni, amely szembement az árral. A dizájn akkor nem puszta csomagolás volt, hanem maga a fő gondolat – és a bátorság gyakran fontosabbnak számított, mint a tökéletesség.
Ma teljesítményről, mesterséges intelligenciáról és szoftveres funkciókról beszélünk, amelyek márkáról márkára gyakran csak apró részletekben különböznek. A telefonok okosabbak, mint valaha, de csak ritkán merészek. És talán épp ezért térünk vissza szívesen ezekhez a régi, furcsa, néha kifejezetten félresikerült modellekhez – mert egy olyan időszakra emlékeztetnek, amikor a mobiltelefon nemcsak egy eszköz volt, hanem a személyiség kifejezése is.
Ezek a telefonok sokkal inkább megmaradtak az emlékezetemben, mint a technikailag tökéletes utódjaik. Egyeseket azonnal meg akartam szerezni, mások csalódást okoztak, de mindegyik nyomot hagyott bennem. És talán ez a legfontosabb – nem voltak tökéletesek, de élőek és megismételhetetlenek.
