A portré az egyik leggyakoribb fotós műfaj, amit gyakorlatilag minden fotós kipróbál (sokszor akár tudat alatt is). Ahhoz, hogy a portré jól sikerüljön, érdemes betartani a bevált és kipróbált módszereket, amelyeknek köszönhetően a végeredmény még egy véletlen néző figyelmét is megragadja. Nézzük meg ezeket a mai cikkben.
A portréfotózás önmagában nem különösebben nehéz műfaj, persze feltételezi, hogy tisztában vagy az expozíciós háromszöggel és a kompozíció alapjaival is. A technika a portréfotózásnál csak részben fontos – nem igazán számít, milyen fényképezőgépet használsz, a döntő tényező inkább a megfelelő objektív kiválasztása.
Az objektíveket tükörreflexes és tükör nélküli gépekhez (és természetesen ugyanez igaz a kompakt fényképezőgépekre is) mindig két változó jellemzi. Ezek a gyújtótávolság és a fényerő. Mindkét paraméter elsősorban a tervezett képkivágás szempontjából fontos. Általánosságban az objektívek három csoportra oszthatók – nagylátószögű objektívek, standard objektívek és teleobjektívek –, amelyek éppen a gyújtótávolságban különböznek.
A széles látószögű lencse elsősorban táj- vagy épületfotózáshoz ideálisak, míg a teleobjektívek nagyobb részletekhez valók, mert ezekkel „közelebb hozhatod” a kiválasztott jelenetet. A standard objektívek – történelmileg azért kapták ezt a nevet, mert az ilyen gyújtótávolságú objektíveket adták alapfelszerelésként a filmes tükörreflexes gépekhez – nagyjából 40 és 70 mm közötti tartományba esnek.
A standard gyújtótávolságok sajátossága, hogy látószögük nagyon hasonlít arra a jelenetrészletre, amelyre normál nézéskor (emberi szemmel) a leginkább figyelünk, és különösen jellemző rájuk az emberi látáshoz nagyon hasonló perspektíva. A hosszabb gyújtótávolságú objektívekre pedig az igaz, hogy úgynevezett módon „összenyomják” a teret – a háttérben lévő objektumok a képen sokkal közelebbinek tűnnek, mint a valóságban.
Portréfotózáshoz leggyakrabban a „portréobjektíveket” használják, amelyek (ekvivalens) gyújtótávolsága 85 mm, és jó fényerejűek, tipikusan f/1,8 vagy jobb. További portréra alkalmas gyújtótávolságnak számít a 135 mm is, bár ebben az esetben már rövidebb teleobjektívről van szó, és számolni kell enyhén nagyobb perspektivikus torzítással.
A fix „nyolcvanötös” azért ideális portréobjektív, mert ha ilyen objektívvel teljes képkockás digitális géppel fotózol – ahol a kisebb szenzor miatt nem hosszabbodik meg a gyújtótávolság –, akkor a portréalanytól körülbelül 2–3 méterre leszel (ha az arc kitölti a teljes képfelületet), ami ideális a közvetlen kommunikációhoz anélkül, hogy megzavarnád a személyes terét.
Ennél a gyújtótávolságnál a perspektivikus torzítás is nagyon kicsi, a geometriai torzítás pedig minimális – rövidebb gyújtótávolságnál az arc kissé kidomborodik, míg hosszabbaknál hiányzik a mélység, és szemből nézve az arc laposnak hat.
Erre a kérdésre többféle válasz is létezik, mert ez attól függ, mekkora szenzor van a használt fényképezőgépben. Ugyanakkor viszonylag egyszerű kiszámolni, melyik gyújtótávolság lesz optimális. Az effektív gyújtótávolságnak (tehát az átszámított értéknek) nagyjából meg kell felelnie a teljes képkockás 85 mm-es portrégyújtótávolságnak.
A fizikai (nem átszámított) gyújtótávolság meghatározásához elég ezt a 85 mm-t elosztanod a crop faktor értékével, amely háromféle lehet:
Ebből könnyen levezetheted, hogy az első csoportnál körülbelül 35–45 mm-es objektív lesz ideális, a másodiknál 40–55 mm, a harmadiknál pedig 45–60 mm-es tartomány. Logikusan ebből az is következik, hogy az egyik leggyakrabban használt portréobjektív APS-C szenzoron a fényerős fix ötvenes. Ennek az objektívnek nagy előnye elsősorban az ára, amely a két legnagyobb gyártónál (Canon és Nikon) nagyjából 55 000 ft körül mozog. Konkrétan ezekre a célokra a Canon EF 50mm f/1,8 STM és a NIKKOR 50mm f/1.8G AF-S modelleket ajánljuk.
A portréobjektív kiválasztásánál nagyon fontos paraméter a fényerő, amelynek – ha a fent említett gyújtótávolságokat használod – ideálisan f/1,8-nak vagy jobbnak (f/1,4 vagy f/1,2) kell lennie. Ez a paraméter főként egyetlen egyszerű okból kulcsfontosságú: a mélységélesség miatt.
Portréfotónál kívánatos, hogy a fő téma (az arc) tökéletesen éles legyen, míg a háttér elmosódott maradjon. A kis mélységélességgel végzett munka szépen „kiemeli” a portrét a háttérből, és rákényszeríti a nézőt, hogy arra összpontosítson, ami igazán fontos – vagyis a portréalany arcára.
Kis mélységélességnél azonban figyelned kell arra, mi lesz éles a képen, és mi marad elmosódott. Portrénál egyszerű szabály érvényes – mindig a szemekre fókuszálj. Ha háromnegyedes nézetből fotózol portrét, mindig a közelebbi szemre kell élesítened.
És éppen ebben a speciális esetben érdemes a fókuszpontot a lehető legközelebb választani ahhoz a szemhez, amelyre élesíteni fogsz. Ha ugyanis újrakomponálást használsz (a középső fókuszponttal a szemre állítasz élességet, majd félig lenyomott exponálógomb mellett újrakeretezed a portrét a végső kompozícióhoz), előfordulhat, hogy az élességi sík kissé közelebb csúszik feléd, és a képen például az orr lesz éles, miközben a szemek már kikerülnek a mélységélességből. Ezért a kis mélységélességű portréknál jobb először komponálni, és csak utána fókuszálni, ugyanúgy, mint állványról történő fotózásnál.
Expozíció szempontjából a portré nem tartozik a nehéz műfajok közé. Fotózáshoz válaszd a teljes képfelületre kiterjedő expozíciómérést vagy a középre hangsúlyozott mátrixmérést. Állítsd a fényképezőgépet rekeszprioritásos módba rekesz szerint (vagy teljes manuális módba), és nyisd ki teljesen az objektív rekeszét, esetleg szűkítsd kissé (legfeljebb két rekeszértékkel), hogy egy kicsit növeld a mélységélességet.
Az expozíció meghatározásánál sok múlik a háttér fényerején, világosabb háttérnél lehet, hogy kissé túl kell exponálnod a képet, sötét háttérnél viszont alulexponálni. Ilyenkor jó segítőtárs az expozíciókorrekció. Azt is ajánlom, hogy figyeld a csillogó bőrfelületen a fényvisszaverődésből adódó kiégéseket – erre ideális megoldás a púder.
A rekesz mellett ne felejtsd el figyelni a záridőt sem, amely ne legyen hosszabb 1/80 s-nél, de még jobb rövidebb időt választani (1/125–1/250 s), hogy minimalizáld a bemozdulás kockázatát. Ha RAW-ban fotózol, a fehéregyensúllyal nem kell túlságosan foglalkoznod, nyugodtan hagyhatod automatikán. JPG-be fotózásnál inkább ellenőrizd a helyes színvilágot, és szükség esetén állítsd a fehéregyensúlyt, vagy kézzel kalibráld a fényképezőgépet.
Más fotós műfajokhoz hasonlóan a portrét is érdemes harmadolás szerint komponálni – vagyis úgy elhelyezni az arcot, hogy a kép szélétől a képmező egyharmadára essen. A végeredmény sokkal kellemesebb lesz a néző számára, mint amikor az arc középre kerül. Ilyen képeknél arra is figyelj, hogy a portréalany tekintetének irányában több szabad hely maradjon a fotón.
Bizonyos esetekben azonban a középre komponálás is elfogadható – például ha egy lány a földön fekszik kibontott hajjal. Minden képkivágás egyéni és kissé eltérő kompozíciót kíván. Bárhogy is komponálsz, mindig tartsd észben, hogy meg kell találnod a megfelelő nézőpontot, és nem szabad megelégedned csupán egyetlen szöggel.
A harmadolás szerepet játszik a helyszín és a fotózott személytől mért távolság megválasztásában is. A mélységélesség ugyanis a tartományának egyharmad részét az élesített pont (élességi sík) előtt, kétharmad részét pedig mögötte fedi le. Logikusan tehát egyértelmű, hogy a háttér a portréalany mögött fokozatosabban mosódik el, mint előtte. Ebből a szabályból azt is könnyen levezetheted, hogy a közted és a portréalany közötti távolságnak kisebbnek kell lennie, mint a portréalany és a háttér közötti távolságnak. Ha fordítva van, akkor a képen minden éles lesz, még akkor is, ha fényerős objektívet használsz.
Ugyanilyen fontos figyelned a háttérre, nehogy a portréalany fejéből fák vagy utcai lámpák „nőjenek ki”. Illetve arra is, hogy a háttér színben ne olvadjon össze például a modell hajával. Még ennél is fontosabb a kommunikáció a portréalannyal. Ha olyan embert fotózol, akinek van tapasztalata a fotózásban és a pózolásban, akkor a munka viszonylag könnyű lesz. Ha viszont tapasztalatlan barátot vagy barátnőt fényképezel, akkor instrukciókra és folyamatos kapcsolattartásra lesz szükség, hogy korrigálni tudd a testtartását, tekintetét, arckifejezését stb.
Portréknál sokat segít, ha a fotózott személy kissé előretolja a fejét (mint egy teknős) – így a képen szépen elválik az áll és az állkapocs vonala a nyaktól, és a felvétel nagyobb mélységet kap.
Sok kezdő fotós úgy gondolja, hogy a portrézáshoz a napsütéses, derült idő a legjobb. Sajnos ez egyáltalán nem ideális időjárás vagy fényviszony portréhoz. A modell ugyanis izzadni fog, ráadásul az erős fény szúrja a szemét, ezért hunyorogni fog.
Ilyen esetben a legjobb árnyékos helyen portrét fotózni, ahová nem esik közvetlen napfény, ugyanakkor a megvilágítás szintje még elegendő. Nagy segítségedre lesz egy derítőlap – ennek segítségével megvilágíthatod a portréalany arcát, és a visszavert fénynek köszönhetően csillanás jelenik meg a szemben, ami nagyon látványos.
Ha nincs lehetőséged árnyékban fotózni, két derítőlapra lesz szükséged – egy áttetszőre a felülről érkező fény szórásához és lágyításához, valamint egy fehérre vagy ezüstre az arcon lévő árnyékok világosításához – tipikusan az áll, a szemek és az orr alatt.
Szeles időben, kültéri fotózásnál ne felejts el hajlakkot vagy hajformázót is magaddal vinni a rakoncátlan haj rendezéséhez, és természetesen púdert is, amellyel mattíthatod a bőrt, hogy ne csillogjon. Fontos a megfelelő ruházat kiválasztása is – a háttér színvilágát, a haj színét és a bőr tónusát együtt kell nézned. És természetesen a visszafogott smink, illetve a diszkrét ékszerek is fontosak – a feltűnő nyakláncok vagy extravagáns fülbevalók nem megfelelőek, mert túl sok figyelmet vonnak magukra.
