Megjósolható a megjósolhatatlan?

Megjósolható a megjósolhatatlan? – TARTALOM

1. Sosem tudhatjuk, merre tart a technológia
2. A jövő lehetséges kilátásainak előrejelzése
3. A napelemek meg sem közelítik

Sosem tudhatjuk, merre tart a technológia

Ahogy minisorozatunkban igyekeztem bemutatni, a technológiai fejlődést nem lehet részletesen előre jelezni. Számos találmány teljesen kiszámíthatatlan, és a váratlan változások az elméleti és alkalmazott fizika területéről érkeznek – sok technológia sikere pedig azon múlik, hogy bizonyos problémák egyáltalán megoldhatók-e. A múltban ilyen áttörő találmány volt a tranzisztor, amely lehetővé tette, hogy a mechanikailag érzékeny reléket és a meglehetősen törékeny elektroncsöveket valóban ellenálló alkatrészekkel váltsák ki, amelyeket ráadásul miniatürizálni is lehetett. Ma hasonló küzdelem folyik a szobahőmérsékletű és normál nyomáson működő szupravezetésért, amely áttörést hozhatna a kvantumszámítógépek építésében.

Senki, de tényleg senki sem képes megjósolni, mely technológiák törnek majd előre, és mikor tűnnek el ismét. A közelmúltban a 3D televíziók térnyerésének lehettünk tanúi, amelyek mára gyakorlatilag eltűntek – a virtuális valóság esetében pedig már a harmadik nekifutásnál tartunk. Egyes technológiák túl későn érkezhetnek – létezett például egy kísérlet, amely a hagyományos videokazettákat digitális formátumú rögzítéssel kívánta feljavítani, ami DVD-szintű minőséget eredményezett volna, csakhogy addigra a DVD már széles körben elterjedt. Sok más technológia viszont épp ellenkezőleg, túl korán jelenik meg, így az első nekifutásra nem tud meghonosodni, és gyakran évtizedekbe telik, mire a gyártók újra megpróbálják „meghódítani ugyanazt a hegyet", de másképpen és jobban.

A jövő lehetséges kilátásainak előrejelzése

Ennek ellenére a fejlődésben megfigyelhetünk bizonyos trendeket, amelyek fennmaradnak, miközben a technológiai hullámok jönnek-mennek. Megpróbálom összefoglalni úgy, ahogy én látom – és elkülönítem azt, amerre valószínűleg haladunk (megatrendek), a lényegében jelentéktelen divatos technológiai hullámoktól.

1. A számítógépek velünk maradnak, mert nem tudunk nélkülük élni. A számítógépek mindenütt jelen vannak, egy átlagos háztartásban harminctól százig terjedő mikrokontroller irányít mindent a telefonálástól a mikrohullámú sütő vezérléséig. Nélkülük képtelenek vagyunk bármilyen modern gépet megépíteni – és az az elképzelés, hogy valaha is megléphetnénk nélkülük, legfeljebb a Dűne vagy a Warhammer 40K típusú disztópikus regényekbe illik. Számítógépek nélkül nem tud működni sem egy normális modern civilizáció, nemhogy egy űrcivilizáció – és nem, semmilyen mennyiségű drog, meditáció vagy irányított embertenyésztés nem képes őket helyettesíteni.



2. A számítógépek egyre inkább összekapcsolódnak. Ma már gyakorlatilag lehetetlen internetkapcsolat nélkül boldogulni – és ez az összekapcsoltság csak tovább fog növekedni. Ahogy az internet fokozatosan alapszolgáltatássá válik, egyre több vita is övezi majd: minden állam dolgozik a saját kiberbiztonságán, azon, hogy képes legyen védekezni a kibertérben, de arra is, hogy támadni tudjon benne és kémkedésre használja. Ahogy az internet egyre inkább mindenütt jelen lesz, az állami kontroll iránti igény is nő, ami nem éppen kedvező trend – az államok általában nem innoválnak, inkább örülnek, ha lépést tartanak az innovációkkal. Ahogy az internethez való hozzáférés egyre inkább szükségletté válik, természetesen felmerül az a kérdés is, hogy az internet-hozzáférés alapvető emberi jognak számít-e, hiszen ha a legtöbb szolgáltatás online lesz elérhető, de valaki nincs csatlakozva, vagy bírósági végzéssel lekapcsolják, az jelentősen megnehezíti az életlehetőségeit.
3. Az újrahasznosítás tényleges szükségszerűséggé válik. A számítástechnika nagy mennyiségű ritkaföldfém és nehezen hozzáférhető nyersanyag felhasználásával jár, amelyeket – legalábbis rövid távon – újrahasznosítással kell visszanyernünk. Az űrbányászat könnyű hozzáférést biztosíthat számos, a Földön ritka nyersanyaghoz – például a Psyche kisbolygóban található fémek értékét 10 000 kvadrillió dollárra becsülik. A csillagászok szerint egy szabaddá vált bolygómag részéről van szó, amely valamikor a múltban egy ütközés során vált le, ami megmagyarázza a kisbolygó magas ritkafémtartalmát. Az orbitális bányászat és az orbitális gyárak megvalósítása, amelyek képesek lennének ezeket a nyersanyagokat felhasználni, azonban még messze van, így az újrahasznosítás jelenti az ésszerűbb utat a ritka nyersanyagokhoz.



4. A specializált, centralizált „adatmalmok"-tól eljutottunk az intelligens por szintjére az RFID-vezérlők formájában – és még tovább fogunk haladni. 1991-ben az MIT két tudósa, Norman Margolus és Tommaso Toffoli megalkotta a computronium fogalmát, ami egy hipotetikus programozható anyagot jelöl, amely a lehető leghatékonyabb módon képes tetszőleges számításokat végrehajtani. Ez az elképzelés lényegében azt mondja ki, hogy minden lehetséges technológiához létezik annak egy leghatékonyabb lehetséges elrendezése a számítások szempontjából – ez a computronium (tehát nem egyetlen konkrét anyagról van szó, hanem inkább a számítási hatékonyság legmagasabb fokáról egy adott anyagkategórián belül). Az érdekesség az, hogy a tudósok felhívják a figyelmet arra, hogy ez akár unobtánium is lehet – ami nemcsak a sci-fi Avatar (2009) fiktív anyaga, hanem egy olyan fogalom is, amely „elérhetetlen anyagot" jelöl abban az értelemben, hogy vagy egyáltalán nem szerezhető be, vagy rendkívül nehéz és nem praktikus az előállítása. A két fogalom kombinációja azt jelenti, hogy törekedni fogunk a legjobb anyag megtalálására a lehető leghatékonyabb számítógépek építéséhez, még akkor is, ha ezt a gyakorlatban talán soha nem fogjuk tudni elérni. De ebben a keresésben semmi sem fog minket megállítani!
5. Ha nem állítjuk meg saját magunkat, és képesek vagyunk megegyezni a feltörekvő mesterséges intelligenciával, nemcsak kifelé, hanem befelé is terjeszkedhetünk. A számítógépek teljesítményének növekedésével a szingularitás elérése – vagyis az a pont, amikor meghaladjuk az emberi agy számítási kapacitását – gyakorlatilag elkerülhetetlen. Sőt, egyelőre semmi olyat nem látunk, ami megakadályozna minket abban, hogy ennél jóval tovább menjünk, és a számítógépes rendszerek teljesítményét és képességeit messze e határ fölé emeljük. Ha úgy döntünk, hogy összhangba kerülünk a technológiánkkal, többé válhatunk, mint pusztán biológiai lények – elérhetjük a transzhumanizmus fázisát, ami jelentősen segítene a világűr kolonizálásában.

A napelemek meg sem közelítik

Ezen a téren számos érdekes gondolatkísérlet létezik, mint például a Dyson-szférák, vagyis hipotetikus megastruktúrák, amelyek lehetővé tennék egy csillag teljes kisugárzott energiájának befogását és hasznosítását, sőt a „matrjoska-agyak" koncepciója is, amelyek egymásba ágyazott Dyson-szférákból állnak, és elképzelhetetlenül hatalmas számítógépekből épülnek fel. Minden egyes szféra befogja a csillag sugárzását, energiát von el belőle a saját működéséhez – a felesleges energiát pedig maga is tovább sugározza, ahol a következő szféra nyeli el. Ez a látszólag őrült koncepció lehetővé teszi, hogy hatalmas méretű számítógépeket építsünk, amelyek ráadásul gyakorlatilag teljesen hatékonyan képesek működni.

A távoli jövő technológiai koncepcióival foglalkozik például az Isaac Arthur YouTube-csatorna, amely megalapozottan és technikai szemlélettel gondolkodik el jelenlegi elképzeléseinken arról, meddig juthatnánk el, ha tehetségünket és képességeinket a saját javunkra használjuk – és nem fordítjuk azokat önmagunk ellen. A technológiai jövőbe vezető nagy úton az emberiség ugyanis nemcsak a legnagyobb hajtóerő, hanem egyúttal saját magának a legnagyobb ellensége is.

A számítógépek és összekapcsolásuk nélkülözhetetlenné válik, az alapanyagok újrahasznosítása elengedhetetlen lesz a fenntartható jövő szempontjából, a számítástechnika maximális hatékonyságára való törekvésünk pedig új anyagok és megközelítések keresésére ösztönöz majd minket. Végső soron azonban rajtunk múlik – a technológiához fűződő viszonyunkon, azon a képességünkön, hogy együttműködjünk a mesterséges intelligenciával, és azon, hogy tudásunkat és készségeinket képesek vagyunk-e a közösség javára fordítani anélkül, hogy saját hibáink és ambícióink áldozatává válnánk.