A Jenga első ránézésre nem tűnik többnek néhány egyszerű fahasábnál, mégis az egyik legizgalmasabb családi társasjátékká tud válni. Ebben a cikkben egy édesanya osztja meg személyes tapasztalatait arról, hogyan vált a klasszikus toronyépítő játék a gyerekei kedvencévé. A beszámolóból kiderül, miként fejleszti a játék észrevétlenül a kicsik kézügyességét, finommotorikáját és koncentrációját, miközben az egész család számára felejthetetlen, izgalmakkal teli közös élményt nyújt.
Már pár éve figyelemmel kísérem a Jenga játékot a piacon, itt-ott találkoztunk is vele ismerősöknél vagy gyerekjáték-fesztiválon, de sokáig nem tartottam többnek egyszerű fahasábocskáknál. Most viszont beszereztük, mert olyan játékot kerestünk, ami a finommotorikát és a koncentrációt fejleszti, és kicsit alaposabban körülnéztünk a piacon. Nos, a Jenga sok szempontból tökéletesnek bizonyult. Az ötéves kislányunknak szántuk, és az volt a tervünk, hogy majd megtanulja. Mekkora meglepetés volt, amikor először felépítettük a fahasábokból a tornyot, és ő teljes magabiztossággal kezdte kihúzogatni a darabokat – semmi nem dőlt le. Teljes koncentráció, nyugalom, aztán tiszta gyermeki öröm, hogy sikerült. Nem éppen egy kis jógázó típus, inkább egy szilaj kis vadóc, de ez azonnal megváltozik, amint felépíti a fahasáb-tornyot. Az első pillanattól fogva természetesnek vette azt is, hogy csak egy kézzel szabad játszani.
Először egy barátjával játszott, aztán amikor megunták, a fahasábokból vasútállomást és síneket építettek. A kétéves kisfiú nem szeret csak ülni és nézni. Eleinte próbáltam lefoglalni, hogy ne zavarja kislányomat. Hát, nem hagyta magát... Úgyhogy vele is megpróbáltuk. Mindig kiválasztottunk neki egy darabot, ő meg kihúzta. Nem döntötte le, a torony nem dőlt össze. Nem értem, de tényleg így volt. A Jenga egy gyönyörű és tulajdonképpen egyszerű játék, ami 54 fahasábból áll – ezekből építesz egy egyenletes, 17 emeletes tornyot, majd egyesével húzogatod ki a darabokat, miközben azon igyekszel, hogy a torony nélkülük is állva maradjon. Nekem az tetszik benne, hogy igazi adrenalin: mindenki izgatottan figyel. Ugyanakkor mindenkinek koncentrálnia kell, hogy óvatosan húzza ki a darabokat, előre gondolkodjon a következő lépéseken, és ne vaduljon be.
Simán játsszuk akár egy órán át is, és mindenkit szórakoztat. Egyelőre úgy játsszuk, hogy a kihúzott darabot az asztalra tesszük, de amikor már elég magabiztosak vagyunk, akkor továbblépünk a következő szintre: a darabot visszatesszük a torony tetejére, és mintegy újraépítjük. Ez egy játék kicsiknek és nagyoknak egyaránt – egy kirándulás estéjén például a gyerekek befejezték a partit, elmentek aludni, ezután a felnőttek kezdték próbára tenni egymás idegeit a játékkal.

Ez egy olyan játék, amit nem un meg az ember pár kör után, sőt, épp ellenkezőleg – folyamatosan tologathatjuk a nehézség határait. Tényleg az egész családnak szól. Amikor gyerekekkel játszunk, finoman súgunk, és elnézzük (egyelőre!) a kisebb „csalásokat” is. Viszont amikor csak felnőttek játszanak, kíméletlenül ellenőrizzük egymást, egyetlen plusz segítő mozdulatot sem bocsátunk meg, provokáljuk egymást és nevettetjük a másikat, hogy megzavarjuk a koncentrációban. Tetszik, hogy fából van, kompakt, sokféleképpen használható, és ezúton kérek bocsánatot ezektől a „fahasábocskáktól”, amiért lebecsültem őket.