Dark Souls III - PS4

Mivel sok beavatatlan embernek még mindig az a benyomása, hogy ezeknek a játékoknak a "varázsa" csak abból fakad, hogy nagyon ügyesnek kell lenned, ebből a kritikából ki fog derülni, hogy ez nem így van. Persze, egy zöldfülű könnyen meghalhat minden fordulóban, és az ilyen halálesetek gyakran villámgyorsak és meglepőek. Van azonban néhány olyan játék, amely valójában sokkal nehezebb. (néhány hardcore platformer, de még a népszerű lövöldözős játékok is a legmagasabb nehézségre állítva). A Soulborne-játékok nehézségét nem az ellenség ereje vagy száma, hanem a játékvilág következetessége és összetettsége teremti meg. Ha kellő óvatossággal haladsz, figyeled a környezet különböző jelzéseit, készenlétben tartod a pajzsodat, és kerüld a sötét sarkokat, akkor nagy valószínűséggel a játék nagy részét végig fogod tudni csinálni anélkül, hogy meghalnál. Még a legendás főellenségek is gyakran a "szoba másik oldaláról" láthatók már, persze akkor még nem ismered képességeiket. Minden a megfelelő megközelítésen múlik - ebben az esetben a gondos és éleslátó megközelítésen.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a DS3 sokkal fokozatosabban és egyenletesebben szolgálja ki és fokozza a játékossal szemben támasztott követelményeket, mint a korábbi játékok. Ez nem jelenti azt, hogy a játék túl könnyű lenne az elején (van egy bónusz miniboss szó szerint pár lépésre a starttól, és még mindig igaz, hogy a leggyakoribb ellenség időnként meglep egy-egy elsöprő erejű speciális támadással). De nincsenek hirtelen nehézségi ugrások, amelyek miatt meg kellene állnod, vagy vissza kellene menned, hogy dolgozz  a statisztikád javításán vagy az arzenálod frissítésén. Annak ellenére, hogy a főellenségek észbontóak és változatosak (a DS2-hez képest kevesebb humanoid ellenség és több mindenféle állati szörny van), viszonylag könnyen összehasonlíthatók a nehézség szempontjából. Természetesen a játékmenet emelkedő tendenciát mutat a szükséges teljesítmény az agresszívabb támadások tekintetében, de nem találsz kiemelkedően nehéz megpróbáltatásokat, mint például az Ornstein és Smough-ban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a főellenségek nem fognak meglepni és csúnyán elintézni, különösen az egyes harcok második szakaszában, amikor már sebesült és izgatott vagy. A játék többi részéhez hasonlóan a főellenségek között is találsz néhány teljesen zseniális, vadonatúj ötletet.

Ezenkívül minden helyszínnek megvan a maga témája, ami nemcsak a környezetben, hanem az ellenségben és a taktikában is tükröződik. Amellett, hogy számos klasszikus visszatér (emberevő ládák, baziliszkuszok és tucatnyi más kedvenc), rengeteg új, meghökkentő viselkedésű ellenfél is akad. És persze csapdák is akadnak bőven, az útba eső álcázott gödröktől kezdve a falakba épített nyílpuskákon át a mennyezeten lévő ártatlan lyukig, amelyből tíz szörny ugrik rád, amint átmész alatta. A lényeg azonban az, hogy az egyes helyszínek témája nyomon követhető, a fegyverzet és a taktika testre szabható, és minden csapdát gondos megfigyeléssel előre kiszúrhatunk (gondolj vissza arra, amikor izgatottan futsz egy kristálygyík után, és valami kellemetlen meglepetés ér, számtalan ilyen pillanat van a játékban). Ennek eredményeképpen a játék változatos, és sosem bocsátja meg az óvatosság hiányát, de összességében egy kicsit könnyebbnek és elérhetőbbnek találtam, mint a sorozat korábbi részeit - anélkül, hogy elveszítené halálos varázsát.

A dolgok technikai oldalát mindenképpen érdemes megemlíteni. A DS3 ugyanazzal a technológiával fut, mint a Bloodborne. Főleg a konzolosok számára lesz ez az első Souls játék, ami ennyire jól néz ki. A hatalmas és varázslatos tájak horizontja lélegzetelállítóbb, az ellenség seregei népesebb mint valaha, a páncélok tükröződései vagy a varázslatok vad fényhatásai pedig sokkal valósághűbbek. Különleges figyelmet fordítottak egyes ellenfelek szőrzetére és néhány szörny lüktető nyálkájára vagy csápjára. Amikor a főellenség az egyik kezében egy égő kardot, a másikban pedig egy fagyott kardot lóbál, az igazán különleges látványt nyújt. A sötétség gyakran olyan koromfekete, hogy pajzs helyett fáklyát kell ragadnod. A környezetek is érezhetően tágasabbak, ugyanakkor részletesebbek és változatosabbak. Egyszerűen nem játszottál még ilyen elbűvölő Souls játékot. Lehet, hogy nem a Cry Engine vagy a Snowdrop Engine hajtja a grafikát, de mégis minden egyes poligont olyan gondosan átgondoltak, és olyan fantáziával és részletekre való odafigyeléssel valósítottak meg, hogy teljesen elvarázsolja az embert. Sajnos a konzolos változat csupán 30 fps-sel fut (szemben a PC-n lévő 60 fps-sel), és ha nehezen megy (furcsa módon nem is a nagy harcokban, hanem inkább az egyes területek közötti átmenetekben), akkor még lejjebb esik az érték (az Xboxon még jobban és rosszabbul, mint a PlayStationön).

A szerzők nem csak simább nehézségi görbével és csiszoltabb audiovizuális dizájnnal, hanem letisztultabb fizikával és jobban bemutatott történettel sem tagadják meg növekvő tapasztalataikat. Az alapvető szabályok megmaradnak - a karaktered felszerelését és képességeit a megölt ellenségek lelkéből vásárolhatod meg. Ha meghalsz, az összegyűjtött, fel nem használt lelkek a holttested körül hevernek, és egy esélyed van arra, hogy visszaszerezd őket. A harcban az életedre és a kitartásodra figyelsz, de a fókuszodra is, ami gyakorlatilag mana (a kitartás határozza meg, hogy hány találatot tudsz osztani vagy hárítani, a fókusz pedig azt, hogy hány varázslatot vagy speciális támadást használsz a fegyvereiddel). A statisztikák egy kicsit világosabbak, mint a DS2-ben (rövidítések helyett teljes szavak). A speciális ütések és fegyveres képességek (és pajzsok) az egyik legfontosabb újdonság, és bár nem szükségesek a játék végigjátszásához, mégis feldobják a harcokat, és legalább annyira hasznosak, mint amennyire lenyűgözőek. A harcok gyakran gyorsabbak és hektikusabbak, mint azt a Souls játékoktól megszoktuk (néha a Bloodborne-ra emlékeztetnek). És más élő játékos véletlenszerű inváziói (offline módban NPC-karakterek által szimulálva) még mindig a teljes kiszámíthatatlanság elemét hozzák a játékba.

A karaktered egy előre elkészített szakmával és felszereléssel kezdhet, de fokozatosan specializálódhatsz kedved szerint. Néhányan egy halálosztó karakterrel boldogulnak a legjobban, könnyű fegyverekkel és páncélzattal felszerelve, amely képes a támadások és cselek villámcsapásszerű ágyútüzére. Mások a nehézfegyverzetet kedvelik, ahol minden mozdulat és csapás lassú, de döntő fontosságú. Mindkét csoport pajzsot fog használni, könnyű vagy nehéz pajzsot. Van mágia is, a piromanciától a klasszikus varázsigékig és csodáktól az átkokig. A különböző felszerelésekkel és képességekkel való játék annyira szórakoztató, hogy kevesen lesznek elégedettek csak egyszer végigvinni (legalább három különböző befejezés létezik). Az igazán tapasztalt játékosok számára az első végigjátszása körülbelül 30 órát igényel, de a legtöbb játékosnak ez legalább 50 órába telik. Az újoncoknak nehéz lesz 100 alá jutniuk. A környezetek nagyrészt logikusan kapcsolódnak egymáshoz, mint a DS1-ben, de a táborok/harcosok között is teleportálhatsz, mint a DS2-ben. És a Demon's Souls vagy a Bloodborne mintájára van egy külön otthoni bázis, ami ezúttal sokkal érdekesebb, mivel több forgalom jön-megy a különböző szándékú és napirendű NPC-k között.

Egy megrögzött Soulborne-játék rajongó számára a DS3 értékelését eléggé megnehezíti az a tény, hogy sok mindent látott és tett már a múltban. A DS3 a sorozat korábbi részeire épít, szó szerint és nyíltabban, mint bármelyik korábbi játék. Ennek eredményeképpen olyan helyeket és karaktereket találsz, amelyeket jól ismersz, valamint olyan fegyvereket és varázslatokat, amelyeket már korábban is használtál. Egyrészt jó visszatérni a kedvenceimhez, de másrészt talán jobban szerettem volna valami teljesen újat - a Bloodborne sokkal titokzatosabb és ijesztőbb volt az új világnak köszönhetően, és érdekesebb a játékmenet az új mechanikáknak köszönhetően. A DS3 a negyedik Souls játék a sorban, és néhány dolog túlságosan ismétlődik az én ízlésemnek (bár még mindig ugyanolyan tökéletesek). Mégis, minden fronton van elég újdonság a játékban ahhoz, hogy még a tapasztalt veteránnak is kellemes borzongást okozzon, amikor egy gyanús zajokkal vagy provokatív csenddel teli sötét sarokba sétál be, felemelt pajzzsal. Kevés olyan ijesztő dolog van, mint amikor egy szoba sötét sarkában egy furcsa lényt veszel észre, amely rád bámul, de mozdulatlanul áll a helyén. Elmész mellette, de ő még mindig nem moccan. Teszel néhány lépést, megfordulsz. és ő ott áll mögötted. Meglepetésedben fel akarsz kiáltani vagy tenni valamit, de már túl késő. MEGHALTÁL. Ahogy az elején írtam: nincs még egy játék, ami ehhez hasonló élményt adna. Hiba lenne kihagyni.