Az utóbbi években egyre több modern retro lemezjátszó tulajdonossal találkozhatsz. A lemezjátszó már szinte feledésbe merült, mígnem a zene rajongói újra felismerték, hogy valójában ez a világ legjobb hanghordozója. Miért tűntek el a lemezjátszók és a bakelitlemezek a reflektorfényből, hogy aztán újra visszakapaszkodjanak a csúcsra? Az alábbi cikkből ez is ki fog derülni!
A lemezjátszó több mint 130 éve indult hódító útjára, amikor a működési elvét a francia költő és feltaláló Charles Cros leírta. Elméleti feljegyzéseit lezárt borítékban 1877. április 30-án adta le a Francia Tudományos Akadémiának. Ugyanabban az évben a jegyzetek eljutottak a híres feltalálóhoz, Thomas Alva Edisonhoz, aki meg is valósította az ötletet. A készüléket fonográfnak nevezték el, és hivatalosan 1878. február 19-én szabadalmazták.
A fonográf működése jóval bonyolultabb volt, mint a mai lemezjátszóké: míg a lemezjátszóba egyszerűen beteszel egy bakelitlemezt, és akár milliószor is lejátszhatod (ha addig nem megy tönkre), a fonográf esetében előbb fel kellett venni a hangot, amit aztán csak egyszer lehetett lejátszani!
Maga a felvétel és a lejátszás folyamata is komplikált volt. A hangot egy réz tölcsér fogta fel, benne egy membránnal, ami egyszerre működött mikrofonként és hangfalként. A mikrofon a hanghatásra rezgésbe hozta a tűt, amely egy sztaniol hengerbe véste a hangot. A hengert ráadásul lassan és egyenletesen kellett tekerni egy karral, hogy a tű végig tudja karcolni a teljes felületet.
Lejátszáskor szintén tekerni kellett a kart. A lejátszó tű a sztaniolon lévő vájatból „olvastatta” a hangot, ami a membránban lévő hangszórót rezgette meg, így jött létre a hang és a zene megszólalása.
A fonográf használata valóban bonyolult volt. Bár Edison folyamatosan próbálta fejleszteni – például a sztaniol hengert viasz hengerre cserélte –, a fonográf mégsem tudott igazán elterjedni.
Bezzeg a lemezjátszó, amelyet 1888-ban talált fel az amerikai (német származású) Emile Berliner, hamar népszerű lett. A fonográf hengerével szemben Berliner sellaklemezt használt hanghordozóként.
A sellaklemezek gyártása azonban szintén nehézkes volt. Egy dalt például több százszor kellett felvenni, így el tudod képzelni, hogy mennyire „örültek” ennek a zenészek. De amikor Berliner négy évvel később előállt a lemezek másolásának módszerével (elektrolitikus fémbevonattal és mintával készített nyomattal), a lemezjátszó elterjedésének már semmi sem állhatott útjába.
Ami pedig magukat a lemezeket illeti: az eredeti sellaklemez, amely a lemezjátszó születésénél is ott volt, hidd el vagy sem, egészen 1948-ig használatban maradt! Akkoriban azonban már teljesen átvette a helyét a bakelitlemez, ami 1931-ben jelent meg.
Pedig a lemezjátszó végül megbízható készülék lett, és a zenét is kiváló minőségben adta vissza. Ennek ellenére több mint harminc éve nagyon gyorsan háttérbe szorult a zenelejátszók világában.
Ez annak ellenére történt, hogy a lemezjátszók és a bakelitlemezek évtizedeken át hűségesen szolgálták a háztartásokat. A gramofonok hanyatlásában két nagyon emberi tulajdonság is szerepet játszott: először is az, hogy ha valamit magától értetődőnek veszünk, hajlamosak vagyunk nem értékelni. Másodszor pedig az, hogy az ember kíváncsi lény, és mindig vonzódik a csillogó új technológiákhoz.
Pontosan ez történt a hetvenes évek végén is. A kazettás autórádiók és a walkman megjelenése örökre megváltoztatta a zenehallgatási szokásokat. Hiszen ha napközben az autóban vagy a buszon kazettáról hallgatod a kedvenceidet, este otthon is azt fogod választani. A bakelitlemezek hirtelen kényelmetlennek és drágábbnak tűntek. A lemezjátszók elvesztették helyüket a lakásokban, jobb esetben dísztárggyá, rosszabb esetben porfogóvá váltak.
A nyolcvanas évek elején a tévécsatornák is hozzájárultak ehhez a változáshoz. Elindult az MTV, és tíz évvel később nálunk is megjelentek a zenés műsorok és toplisták. Innentől kezdve otthon elég volt bekapcsolni a tévét, ha zenét akartál hallgatni.
A praktikus zenehallgatás a hangminőség rovására folytatódott tovább. A 90-es években a kazettákat felváltották a CD-k, majd az ezredfordulón a CD-ket az MP3 formátum szorította ki.
Ebben az időszakban a zenehallgatási szokások is teljesen átalakultak, mivel egyre kevesebben hallgatták végig az egész albumokat egyben. A trend a pillanatnyi slágerek fogyasztása lett, és a fiatalok az MP3 lejátszóikra töltötték fel Eminem, The Offspring, Limp Bizkit, Madonna vagy Lenny Kravitz egy-egy számát, gyakran anélkül, hogy ismerték volna a többi dalukat.
És jöttek az újabb mérföldkövek is... 1999-ben elindult a Napster, hat évvel később pedig a YouTube. A világ összes zenéje azonnal és könnyen elérhetővé vált, ráadásul teljesen ingyen, bár gyakran elég gyenge minőségben.
Pár év múlva az emberek már okostelefonokat használtak, amelyek mindent tudtak – beleértve a zenelejátszást is, akár gigabájtnyi zenével. A lemezjátszók pedig, kis túlzással, már csak a múzeumokban vagy a nagyszülők nappalijában bukkantak fel.
De ahogy az embereknél általában az lenni szokott, a trendek körforgásban ismétlődnek, és 2010 után újra eljött az idő, amikor a zenerajongók vágytak a régi, jóféle analóg minőségre.
Hasonlóan ahhoz, ahogyan pár évvel korábban a fényképezőgépeknél megjelent az optikai képstabilizálás, mert a digitális láz lecsengése után a felhasználók rájöttek, hogy nem minden digitális dolog automatikusan jobb – a zenelejátszók világában is újra felbukkant az igény a régi technológiák iránt.
A zenerajongók szokásai is megváltoztak. Belefáradtak az állandóan ismétlődő slágerek hallgatásába az autóban, a szupermarketben, a liftben vagy a munkahelyi mosdóban. Újra megszülettek a zenei ínyencek, akik ki akarták élvezni a nagylemezek hallgatását a lehető legjobb minőségben. Így újra a lemezjátszóhoz és a bakelitlemezekhez nyúltak.
Az ok egyszerű. A gramofon bakelitlemezeket játszik le, amelyek a világ legjobb hanghordozói. Hogy miért? Az analóg felvétel rengeteg apró részletet megőriz, amit a mágnesszalagok nem tudnak rögzíteni, a CD-k pedig elveszítettek a digitális átalakítás során. Az MP3 formátumról nem is beszélve, amelyet a fájlméret csökkentése érdekében hangzásban is „meg kellett nyirbálni”.
A bakelitlemezek képesek visszaadni minden apró részletet, ami a stúdióban a felvétel során keletkezett. Különösen igaz ez azokra a lemezekre, amelyeket még a digitális korszak előtt, régi technológiával préseltek.
A régi bakelitlemezeknek ráadásul van egy különleges varázsa is. Ha például sikerül szerezni egy régi The Doors lemezt (nálunk persze inkább Hungáriát találsz a szülők vagy nagyszülők polcán), ami még a hatvanas években készült, igazi korabeli hangulat árad belőle – elég csak belegondolni, hogy mennyi minden történt azóta a világban… És amikor felteszed a lemezjátszóra, gyönyörűen szól majd.
A bakelitlemezeket ráadásul külön papírborító védi, és szép, eredeti tokba vannak csomagolva. Minden alkalommal, amikor kiveszed a lemezt a tokból és felteszed a lejátszóra, meglesz az az izgalmas érzés, hogy valami különlegesben van részed (amíg persze meg nem szokod). A második ilyen izgalom pedig akkor jön, amikor elindul a lemez a lemezjátszón.
Mivel kiderült, hogy a lemezjátszók iránti nosztalgia nem csupán néhány különc rövid fellángolása, hanem valódi, hosszú távú trend, amely egyre több rajongót vonz, a gyártók ismét többféle változatban és nagyobb mennyiségben kezdték el gyártani őket. Így ma már rengeteg különböző típusú lemezjátszó közül válogathatsz.
Kaphatók modern gramofonok, amelyek a bakelitlemezek mellett CD-ket is le tudnak játszani, és USB porttal is rendelkeznek. Így akár a bakelitlemezek zenéjét is átalakíthatod MP3 formátumba – ami ugyan kicsit ellentmond a lényegének, de technikailag megvan rá a lehetőség.
De mivel a lemezjátszó mégiscsak egy múltbéli technológia, és sokan ma is így gondolnak rá, nem nehéz olyan új, de stílusos retro gramofont találni, amely megjelenésében a régi időket idézi. Választhatsz például olyan retro lemezjátszó készüléket, amely a 20. század 20-as és 70-es éveinek dizájnját hozza vissza. Ne hagyd magad megtéveszteni a külsejükkel – sok retro lemezjátszó nemcsak hagyományos bakelitlemezt tud lejátszani, hanem CD-t is, és USB porttal is fel van szerelve.
Ha viszont nem egy retró, hanem egy „sima” modern lemezjátszó készüléket vásárolsz, akkor is számíthatsz mutatós a dizájnra. A gyártók ugyanis rájöttek, hogy a mai bakelitrajongók nem csupán zenelejátszóként tekintenek a modern vagy retró lemezjátszókra, hanem egyben stílusos lakásdekorációként is szeretnék őket használni.
A lemezjátszók és a bakelitlemezek kiállták az idő próbáját, és bebizonyították, hogy több mint harminc évig teljesen alaptalanul szorultak háttérbe. Éppen ezért most annál erőteljesebben élik reneszánszukat.
